Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
Jean Paul, Sartre: VÉGE A JÁTÉKNAK (Folytatás) Néhány lépés után a tiszt vezényel: — Állj! — kiáltja. Ebben a pillanatban egy másik Pierre lassan fölkel, mialatt a holtteste a földön fekve marad kinyúlva- ■ ■ Olyannak látszik, mint egy álomkép, gépiesen lepucolja a kabátját. A lejátszódó néma jelenetnek hátatfordít. Három munkás áll vele szemben, akik láthatnák őt; de nem látják. Pierre a hozzá legközelebb állóhoz fordul: — Na, Paolo, mi történt? A megszólított egyáltalán nem vesz erről tudomást, kinyújtja a kezét, és mintha semmi sem történt volna, odaszól a szomszédjának: — Adj nekem is egyet. A másik munkás átnyújt Paolonak egy utcakövet. Durván hangzik a vezénylő tiszt parancsa: — Utat szabaddá tenni! A munkások csoportja nem mozdul. Pierre élénken megfordul, megszemléli a két ellenséges csoportot, és magában morogja: — Vastag a levegő! Aztán két munkás között, azok számára láthatatlanul, átmegy, és lassan távolodik-.. Útjában néhány újabb munkással találkozik, akik ásókkal és vasdorongokkal vannak felfegyverezve. Ezek tovább mennek, és nem látják őt. Pierre mindegyiket, akivel találkozik megmustrálja, kissé csodálkozva, aztán vállat von, végül feladja, hogy megértse a dólgot, és végérvényesen az útjára megy. Háta mögött ellentmondást nem törően hangzik fel a tiszt parancsszava: — Vissza! Utat szabaddá tenni! Parancsolom! Eve szobája és a szalon. André és Lucette rátették az ágyra Eve holttestét. Mialatt André a szőrmetakarót halott feleségére teriti, Lucette erőtlenül összerogy, és hangosan zokog nővére mozdulatlan keze fölött. Ebben a pillanatban egy női kéz megsimogatja Lucette haját, anélkül, hogy erről a leány tudomást venne. Eve a háta mögött áll, és egy kissé csodálkozó mosollyal figyeli, körülbelül úgy, mint ahogy az anya gyermeke megható fájdalmában részt vesz. Aztán enyhén vállat von, és a szalon irányába távozik. Mialatt tehát Lucette nővére múlandó teste fölött zokog, Eve reggeli köntösében átmegy a szalonba, és aztán tovább az előszoba ajtó felé. Útközben találkozik Rose-val, a szobalányával, aki valószinűleg a lármára figyelmessé válva, diszkréten jön utánanézni, hogy mi történik a szobában. Eve megáll, utánanéz, és rákiált: — Rose! Rose megint kijön, megzavarodva attól, amit éppen látott, és gyorsan elrohan a hátsó kijárat felé. — Na, Rose? — mondja nyomatékkel. — Hová ilyen sietve? Eve kissé csodálkozik, hogy Rose kiszalad a szalonból anélkül, hogy őt feleletre méltatná, sőt anélkül, hogy őt látná, vagy hallaná. Egyszerre egy hang válik hallhatóvá, előbb halkan, majd mindig erősebben és tisztábban: “Laguénésie- - ■ Laguénésie■ ■. Laguénésie■ ■ ■” Eve tovább megy, teljesen átmegy a szalonon, és kilép egy hosszú folyosóra. Hirtelen megdöbbenve megáll. Egy nagy falitükör előtt van ugyanis, amelyből normálisan a tükörképének kellene visszatükröződnie. A tükör viszont csak a vele szemben lévő folyosófalat mutatja. Eve megrökönyödéssel veszi t и do m á s ti l, hogy neki nincs tükörképe. Még egy ilépést tesz kétségbeesve. Semmi........ Ebben a pillanatban Rose ismét megjelenik, és gyorsan közeledik a tükör felé. Levetette a fehér kötényét, kalap és táska van a kezében. Anélkül, hogy Evet látná, úrnője és a tükör közé áll, és elkezdi előtte a kalapját feltenni. így mindketten belenéznek a tükörbe, de csak Rose tükröződik benne. Csodálkozva lép Eve félre, .és hol Rosera néz, hol annak tükörképére... Ismét hallani lehet a hangot, amint lassan ismétli: — “Laguénésie_. Laguénésie... Laguénésie...” Eve közömbösen vállat von, és kimegy. Egy utca. Pierre еду elég forgalmas utca járdáján megy. A hang követi, és erősödik. Más hangok is csatlakoznak hozzá, mindig erősebbek lesznek, ritmikusabbak, végül skandálják: — “Laguénésie_. Laguénésie... Laguénésie...” És Pierre csak megy, tovább, tovább. ■■ De mozdulatainak lassúsága és a járókelők üzleti sietsége közötti ellentétben van valami megkapó. Pierre úgy hat, mintha zajtalanul mozogna, akár egy álomban. Senki sem vesz róla tudomást. Senki sem látja őt. így például két járókelő találkozik; egyik nyújtja a kezét a másiknak. Pierre, abban a hiszemben, hogy ez neki yszól, kinyújtja a kezét, de a két ismerős már elérte egymást, és beszélgetve megállnak pont ő előtte. Pierrenek ívben ki kell őket kerülnie, hogy útját folytatni tudja. Közömbös derültség finom vonása ül az arcára, mintha az embereket kissé faragatlanoknak tartaná. Pár lépéssel odébb egy dézsa vizet kap a lábaira, amit egy háziasszony a háza küszöbére önt. Pierre megáll, ránéz a nadrágjára, de az tökéletesen száraz. Növekvő csodálkozással megy tovább. Még mindig hallatszik: 33
