Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
— “Laguénésie— Laguénésie... Lagúénésie.i.* Pierre tesz még néhány lépést, aztán egy idősebb úr előtt megáll, aki az újságját olvassa, mialatt az autóbuszra vár. Ebben a pillanatban elnémul hirtelen a hang. Pierré az idős úrhoz fordul: — Bocsásson meg, kérem.:: A másik, anélkül, hogy a fejét felemelné, tovább olvas, és mosolyog. De Pierre még egyszer megkérdezi: — Bocsásson meg, kérem, meg tudná mondani, hol van a Laguénésie-utca? Egy sarok a parkban. T ' . --' Eve megáll egy fiatal asszony előtt, aki egy pádon ül, és köt, közben lábával egy gyerekkocsit hintáz. Eve kedvesen megkérdezi: — Megmondaná, kérem nekem, hol van a Laguénésié-utca? A fiatal asszony nem hallja, a kocsihoz hajol, és gügyögve beszélni kezd, ahogy felnőttek szoktak gyerekekhez. Az utca. Az öregúr még mindig mosolyogva olvassa az újságját. Pierre emelt hangon magyarázza neki: — Fontos találkozásomi van a Laguénésieutcában, és nem tudom, hogy hol van. Az öregúr kicsit jobban mosolyog, anélkül, hogy felpillantana az újságjából. Most Pierre közvetlen eléje áll, és az arcába ordítja: — Mi olyan nevetséges ezen? Aztán halkan cs rosszakarat nélkül hozzáteszi: — Vén piszok! Az öregur most nevetésben tör ki. Pierre erre mégegyszer megismétli egész hangosan: — Vén piszok! Ebben a pillanatban fékez a megállónál egy autóbusz. Az árnyéka rávetődik az öregurra, de anélkül ,hogy elsötétítené Pierret, aki teljes fényben marad. Nevetve lép le áz öregúr a járdáról, felszáll az autóbuszra, és ez azonnal elindul. " Pierre a tekintetével követi az árnyékot, újra vállat von, és ismét nekiindul. > Egy kicsit odébb, éppen mikor lelép a járdáról, jobbról hirtelen feltűnik egy különös kis utca bejárata, furcsa, elhagyatott zsákutca féle. ■. Ennek az utcának a végén, amelynek nincs kijárata, és csak ablaktalan házfalakkal van szegélyezve, egy csoport ember áll sort az egyetlen üzlet előtt a földszinten■■. egyébként az utca tökéletesen üres. Pierre az úttest közepén jobbra néz, észreveszi a zsákutcát, lelassítja a lépését, és végül megáll. Csodálkozva figyeli a kis, csendes utcát. Mögötte dübörög a forgalom, autók, autóbuszok, járókelők. Felnéz, a tekintete megakad az útjelző táblán és olvassa: Laguénésie-utca. v • • • Aztán lassan belépked a szürke falak között, és közeledik egy kis, sorbanálló csoporthoz. A park. Eve ott áll a fiatal anya mellett, aki még mindig a pólyására mosolyog. Eve is mosolyogva szemléli a gyereket, aztán újból megkérdezi: — Hát nem tudja nekem megmondani, hol van a Laguénésie-utca? Tudom, hogy fontos megbeszélésem van ott, de sem azt nem tudom, hogy kivel, sem azt, hogy miért?. ■ ■ A fiatal anya megint gügyögni kezd: — Gugu, dada, kicsi Misiké! Hogyan szereti a kis Misi a mamáját? Eve vállat von, és tovább megy ■ ■. Elhagyja a parkot, és a járdán tovább mégy. Hirtelen feltűnik előtte egy zsákutca, amelynek a végén egy kis csoport áll... Egy pillanatig figyeli az utcát, ami teljesen némaságba burkolódzik, mialatt mögötte a park és a forgalom zajlik, ő is olvassa az útjelző táblát: Laguénésie-utca. A Laguénésie-utca. Dupla sorban vár vagy húsz ember a zsákutca egyetlen ajtaja előtt összenyomódva; mindenféle korú és fajtájú ember: egy sapkás munkás, egy öreg hölgy, egy nagyon szép aszszony bundában, egy trapézművész testhezálló trikóban, egy katona, egy cilinderes úr, egy szakállas aggastyán, akinek reszket a feje, két férfi zsoldoskatona-uniformisban, még néhány ember, és a sor végén Pierre Dumaine. A bejárat és a helység belseje teljesen sötét. Kívül sincs semmiféle felirat. -Pár másodperc múlva az ajtó vékony, éles csengőhanggal magától kinyílik. A csoportból az első belép a helyiségbe, és az ajtó ismét magától csendesen becsukódik. Ekkor tűnik fel Eve, és gépiesen a sor mellett végig megy. Rögtön felhangzik mindenfelől: — Hátul beállni a sorba! — Ugyan mit képzel ez! : • — Ez már igazán sok! — Ennek sem sürgősebb, mint nekünk! ■ —- Hátul beállni, hátul beállni! Eve megáll, megfordul, és mosolyogva állapítja meg: — Nahát, ti láttok engem? Nem vagytok ugyan nagyon kedvesek, de ennek azért mégis örülök. — Természetesen látjuk magát, — vágja vissza egy kövér, fenyegető külsejű asszony. — És csak meg se próbáljon bejutni, mielőtt sorra kerül. Csak Pierre nem szólt egy szót sem, hanem nézi Evet. Ismét felcsendül a csengő, az emberek eggyel előbbre jutnák. Eve engedelmesen hátra megy, és odaáll a sor végébe. 34
