Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
Robert Burns (1759-1796): Ha mennél hideg szélben. Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm. öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szívemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem! Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett: mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad! Weöres Sándor fordítása. Jókai Mór a magyarságnak Kelet és Nyugat közötti tragikus küzdelméről Jókai Mór, ez a múltba és jövőbe oly csodáltatosan látni s láttatni tudó írózseni, "A magyar nemzet története” című ifjúkori munkájában. Mátyás király küzdelmeiről szólva, ezt írja: “Alatta untalan két ellenséggel kellett küzdeni a magyarnak: a nyugat vallásrokon, de idegen fajaival s a kelet barbár, de testvér nemzetével. Akár egyikhez, akár másikhoz csatlakozott volna, egyik vagy másik ellenfelét legyőzheté. Ha szeretett volna lenni cseh, német, vagy lengyel, kiüzheté a törököt; ha akart volna lenni török, megronthatá többi szomszédjait, de mert magyar akart maradni és keresztyén, azért nagyon jól meg kellett fontolnia, mikor és ki ellen húzza ki a kardját...” Az öregnek igaza volt, tudta azt mindenki. Itt a tél maholnap, s a juhnak szénán a helye. A széna pedig odalent volt a gazdák szérűjén. Vagy visszatér a jószág meg a sok deberke túró ahhoz, akit illet, s feljön helyébe a hányad meg a gabona s miegymás, mint emberemlékezet óta mindég, vagy a széna kell meglelje valamiképpen az utat a havasba, s a túró meg oda, ahol gabonát, zsírozót, bocskort s lámpásba való olajat adnak érte. De valamerre térülni kell, pontosan ahogy öreg Lukács mondta, mert különben éhen pusztul a jószág, s nyomorúság szakad az emberre. Tudta ezt mindenki. S másnap délben a hegyi ösvények ontani kezdték a sok embert lefele. Sokan ünneplőben jöttek, mint templomba szokás. A kis tömzsi Kehős hetykén hordozta a fejét, hiszen az ő fia dicsőségéről volt szó. De ott volt a Jábó anyja is, meg a Borza család, s öreg Jábóné egyre hajtogatta lefele ballagtában a többieknek: — Minden bűnét megbocsájtom most az egyszer, meg én, s Isten is megbocsátja, tudom, ha becsülettel állotta a helyét ez az én fiam! A piacon már készen állott a fogadtatási díszkapu. Gazdagon csüngtek róla az Uj Megváltó vörös lobogói, s a kapitány kérésére Terézia odaállította alája az iskolásgyerekeket is, ünneplőben, hogy eldalolják a fogadó éneket, amit Emánuel tanított nekik. A díszkapu előtt csak a kapitány állott, meg Emánuel, meg a pap. Boldizsár s a karszalagosok hátra szorították a népet a bal oldalra, míg a jobb oldalon a katonák sorakoztak föl, fényesre sikált gombokkal, fegyveres parádéban. A kapitány kezében ott volt az ünnepség egész műsora, ami a múlt esti levélben érkezett, s azt átnyújtotta Emánuelnek. Idegesnek látszott. — Én nem értem a beszédjüket, maga kell ellenőrizze a műsort, —• súgta, — ha nem aszerint megy a dolog, figyelmeztessen, érti? Emánuel sápadtan bólintott. Ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát a tömegben, s a fejek a Keleti Hágó felé fordultak. Ahol az út előkanyarodott a sziklák közül, egy kis csoport embert lehetett látni, ahogy lefele jöttek. — Jönnek, — mondta halkan Emánuel, s valami összeszorította a torkát. A kapitány némán bólintott mellette, s az öreg pap lehajtott fejjel motyogva imádkozni kezdett. A tömeg állt, nézett fölfelé, és senki se beszélt. Lassan teltek a percek. A kis csoport ott fönt a hegyoldalban jött, közeledett. Már lehetett látni, hogy öten voltak. Hárman elől jöttek, ketten hátul. Már azt is lehetett látni, hogy a két hátulsó egyenruhát viselt, s vállukon puska volt. Az ég sápadt hideg kékségében magosán állt a nap, és iszonyú távol, melege alig ért alá a piacra. Élesen és tisztán látszottak a hegyek, s a csöndben hallani lehetett az Ezüstlyuk zúzógépjének tompa mormolását. Aztán a kis csoport odafent elérte a szilváskertek szélét, s eltűnt szem elől az úttal együtt. Valahol egy asszony halkan sírdogálni kezdett a tömegben. — Drága jó Istenem, hát ezt is megéltük... ó hála legyen a Jóistennek... Jábóné volt. A kapitány arca idegesen rángatódzott. Magához intette a szakaszvezetőt, és súgott neki valamit. Az tisztelgett, és visszalépett a katonák sorához. Minden emberéhez sorra ment, és mindegyiknek mondott valamit. Aztán odaállt a sor végére. — Hát most kiderül az igazság, — mordult föl egy hang a szénégetők csoportjában. Nehányan morogtak valamit hozzá. Aztán egyszerre néma csend lett. A Tramka-palánk sarkában, ahol az út a piacba torkolt, megjelentek az érkezők. A kapitány alig észrevehetően fölemelte a kezét. A szakaszvezető előre lépett egyet. Vezényszó csattant, s a katonák vigyázzba merevedtek. A kapitány hátra nézett Teréziára, s Terézia intett 30
