Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
Aeneas Sylvius, (II. Pius néven római pápa 1459-ben): “A kereszténység védőbástyája.” (Folytatás az előző oldalról.) * « III. Ulászló, lengyel király: “Magyarország az igazi hit fala és pajzsa.” * * Robert Johnson (1616): “Az igazat megvallva, a kereszténységnek nincs más határfala a török ellen, mint a magyar.” * * Montesqueu (1684 - 1755): “A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősies bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van.” • * Voltaire: “Valamennyi nép között, amely szemeink előtt elvonult a történelemben, egy sem volt oly szerencsétlen, mint a magyar. Hiába alkotott benne a természet erős, szép, kellemes embereket. Hiába helyezett el a természet ebben az országban aranybányákat. Hiába vannak nagyszerű gabonatermő földjei és szőlői. Sivataggá vált. Városai rombadőltek. Mezőik egy részét fegyverrel kezükben művelték a birtokosaik. Nem maradt fenn más, mint körülbelül száz vár, amelyet tulajdonosaiknak állandóan védeniök kellett az ellenséggel szemben.” • * Macchiavelli: “Magyarország lakosai igen harciasak lévén, mintegy bástya gyanánt szolgálnak. Gyakran büszkélkednek is vele, ha az ő fegyvereik nem lennének, Itália és az Egyház már többizben érezte volna a tatár hadak súlyát.” (Folytatás a túloldalon.) Jábó útján, s mire Jábó fölért a Sóskút gödrébe, már tudta az egész hegy, hogy a kapitány állotta a szavát, amit öreg Lukácsnak adott volt a gyűlésen, s hogy holnap reggel napkelte után ünnepélyesen búcsúztatja a falu a kiküldötteket, kik igazságot látni mennek a falu szemével. Hamarosan egy féltucat vénasszony is összesereglett a Borzáné konyhájában, pletykaéhes lelkendezésel, s akkorra már a legény is végzett a pajtával, s ott duzzogott a kemence melletti padkán, tapogatva a verés nyomait. — Lássa, anyám, milyen maga? Ha az ember igazat mond, az is baj... — Mégis hazudtál, — torkolta le az özvegyasszony szigorúan, — mert nem az Ur Jézus invitált bé a mennyek országába, ahogyan nekem mondtad, hanem az a kapitány küldöz benneteket Oroszországba, ennyi az egész. — De hát nem a Mlegváltót emlegetik folytonosan? — védte a maga igazát sértődötten a fiú — s nem a megváltás országát, meg effélét? Ha az ember nem emlékszik tisztán ezekre a cifra szavakra, az még nem vétek...! — Mondd az igazat, — intette az anyja ott a vénasszonyek előtt is — ha már így adódott, hát legalább szégyent ne hozz reám ott az idegenyek között. Ne hazudd nékik, hogy bíró vágy idehaza, vagy nagygazda, vagy mit tudom én mi, ahogy' nagyVasárkor szoktad a városban. A hazugság még eddig mindég csak bajt okozott mindenkinek... A férfinép Gidános háza előtt jött össze este, nagy ropogó' tűz körül, megtárgyalni a dolgot. Tetszett nekik, hogy a kapitány így tartotta a szavát, bár a választással nem voltak megelégedve. Külömb embereket is jelölhetett volna az a kapitány arra, hogy a községet képviseljék. De hát minden nem lehet az ember szája' ize szerint ebben a világban, mondták legtöbben, s dicséretes igyekezet így is, hogy ez a három legény elmehet, s megnézheti, hogy milyen is az az új rend, amiről szó van. S akár milyen semmirevalóak, azért mégis van szemük nekik is, hogy lássanak vele. Öreg Lukács kicsit sértődött volt, mert maga szeretett volna menni, de Gidánosnak az volt a nézete, hogy jobb így. Ha netán csalás az egész, s ez a három odavész az idegen földön, nem nagy kár érettük. A szénégetők közül nehányan éles hangon felhánytoigatták azt is, hogy mind a három kiküldöttet a pásztorok soraiból választották, pedig igazság kedvéért egy pásztornak, egy szénégetőnek és egy gazdának kellett volna mennie. De Gidános erre csak annyit mondott, hogy “miközöttünk semmirekellőket nem találtak az új urak”, s ettől aztán elhallgattak a szénégetők. Viszont a pásztorokat sértette ez a beszéd, s ha nem is mutatták ki mindjárt, de keserű érzésekkel távoztak a Gidános udvaráról, s hazatérőben voltak olyanok is, akik emlékeztették társaikat a múltra, amikor a pásztorok és szénégetők között gyakorta került verekedésre a sor külömböző okok miatt, mint például a források vize, amit a szénégetők erőszakkal vettek el, és mocskoltak be kemencéik számára, s a pásztorok másfelé kellett tereljék a nyájakat, hogy vízhez juthassanak. A felindult érzések ellenére is azonban másnap reggel mindenki lejött a búcsúztató ünnepre, aki csak mozogni tudott. Alig pirkadt, az ösvényeken szállingózni kezdtek alá az emberek apró csoportokban, ünneplőben, komolyan, akárha vasárnap lett volna. Hideg reggel volt, a szél tépett felhőrongyokat hajszolt tova a hegyek fölött, s a levegőnek hó és fagy szaga volt. A felhők között, nagy-nagy messzeségben, néha felcsillant egy-egy pillanatra a nap, de fénye sápadt volt és erőtelen, mint a vénemberek öröme. A piacon, a községháza és az iskola között, készen állott már a nyers deszkákból összetákolt emelvény. Az emelvényt éjszaka ácsoltatták össze a bányabeli rabokkal a katonák, s a deszka is onnan volt, a bánya kis vízhajtotta fűrészmalmából. A rabok féléjszaka dolgoztak rajta szurokfáklyák fénye mellett, s közben 26
