Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
—■ Ezt az asszonyt kell megfestened, mert most újra elfogott a vágy, hogy lássam, hogy mindennap letérdeljek képe előtt, imádni s bocsánatot kérni. A piktor kétségbeesetten védekezett. — Oh, hogyan tudnám megfesteni anélkül, hogy látnám?... Ezt nem tanultam Firenzében .... — Itt ülsz mellettem s mindennap elmondom neked, hogy milyen volt a haja, a szeme, a tekintete, az ajka, a mosolygása... És mikor már élesen látod, — hozzáfogsz a munkához... Míg el nem készül a mű, itt élsz mellettem... egy lépésnyit sem távozol... És, ha sikerül, — mint mondottam, — száz körmöci veri a markod!.... Akarod?... A piktort az éhség a végsőkig kínozta. — Legyen a te akaratod!... — suttogá kimerültén. III. Kitavaszodott. A kert rózsái, a mezők vadvirágai kinyíltak s ezer színben pompáztak. Aztán a forró nyár elhervasztott mindent. Eljött az ősz is — s a piktor még mindig dolgozott. Húzta-halasztotta a befejezést. Újra, meg újra kezdte a képet, mint egykor öt évvel előbb, csakhogy most szándékosan s nem tehetetlenségből. Most már nem volt éhes, jól élt Zoárd lovag mellett, s ha Zoárd lovag néha-néha sürgette, biztatgatva mondta: —• Nehéz dolog... majid meglesz... csak légy türelemmel. De magában azt gondolta, hogy sohasem fejezi be a munkát, mert finom lelke valami nagy veszedelmet sejtett. Már szökni is próbált, de Zoárd lovag mindig nyomában volt. Egyszer séta közben — újra az asszonyról beszélgetve — a rózsalugasba tévedtek. Zoboky Zoárd szeme megtelt könnyel. — Nézd... nézd... itt ült utoljára!... A piktor egyszerre nem tudta, mi történt vele... Az emlékek hatása alatt szívét forró vér öntötte el... A régi szerelme féktelen erővel ébredt fel lelkében s lángra lobbantotta... Agyának minden sejtje, vérének minden csöppje tele volt az asszony képével... úgy érezte, hogy újra él ez a bűvösen szép asszony... ajkán újra érezte a már régen kihűlt csók szédítő mézét... újra érezte az asszony selymes hajának bódító illatát, mint akkor, összekeveredve a rózsa illatával... — Meglesz a kép!... Holnap!... Meg!... — lihegte lázasan, mert most már ő is leküzdhetlen vágyat érzett, hogy megtestesülve lássa az asszonyt... Azonnal munkába fogott, egy percig nem pihent, alig evett, semmivel nem törődött maga körül, — csak festett, festett s mikor már az ecset fáradt kezéből kihullott — így szólt Zoboky Zoárdhoz; —• Holnap készen leszek... Megmutatom a képet... Ezen az éjszakán Zoárd lovag nem aludt, mint ahogyan nem aludt akkor, mikor nászágyba vezette fiatal feleségét. Az első pirkadásnál talpon volt. A piktor ekkor már dolgozott, sőt be is fejezte a müvet, mely egy lepellel letakarva függött a falon. Zoárd lovag reszketve közeledett a képhez. — Mutasd... mutasd... — türelmetlenkedett lázas reszketéssel. A piktor a képhez lépett, s egy rántással leleplezte. Zoárd lovag megdöbbent. Azt hitte, felesége lépett elé. Egyszerre azonban felordított, mint a sebzett oroszlán. Rettenetes hangja az egész kastélyt megreszkettette. — Nyomorult!.... nyomorult... — kiáltott a remegő piktor felé rohanva. — Hát ezt honnan tudtad?!... Mindenről beszélteim neked, csak arról nem, hogy hófehér vállán egy lencse volt... S íme!!... Mégis ott van a képen!... Odafestetted!... Honnan tudod, hogy a vállán ott volt ez a lencse?... A piktor elsápadt. El volt árulva. — Te voltál hát a rózsalugasban! — őrjöngött Zoboky Zoárd. — Te!... Akkor elinaltál, de most nem menekülsz... Most meglakolsz! — • Nem jutsz el Varsóba!... Felkapta a hatalmas kancsót s régi legendás erejének utolsó megfeszítésével a piktor felé lódította. A piktor azonban ügyesen félreugrott, a kancsó egyenesen a képnek repült s a szétvágódó cserepek összevisszahasogatták a drága művet... A lecsorgó vörösbor mintha az aszszony vére lett volna. Zoárd lovag megtorpant s üvegesedett szemmel meredt a kép cafataira. — Újra megöltem!... — hördült fel. És élettelenül végigzuhant a padlón. * * * — Most már lehet halkabban is. . . 20
