Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
Befogadta a Vatikánba a zsidókat, a kommunistákat, majd a német katonákat — nem fontolgatta, hogy hasonló körülmények között vajon az illetők befogadták volna-e őt és hogyan bántak volna vele? Felszólalt a nürnbergi tárgyalással kapcsolatban az igazságos Ítéletért, amelyben nem a bosszuállás és a düh, hanem a megbocsájtás és a szeretet a főmozgató. Táviratilag kérte a magyar bábkormányt annak idején, hogy ne hajtasson végre halálos Ítéletet a haza szállított u.n. “háborús bűnösökön.” Nem rajta múlott, hogy annyi halálos ítélet súlyosodott a világra. Az első volt, aki a hontalanságba kergetett ember-milliókra gondolt. Vatikáni Missziót küld Németországba, Ausztriába és nemcsak lelkigondozásukkal törődik, hanem segít a Kivándorlási Irodáján keresztül új hazát szerezni a hontalanoknak, amíg vissza nem térhetnek szülőföldjükre. Nem tekint itt sem vallásra, hanem segíti a bajba jutott ember milliókat. A magyarok iránti szeretetét mindnyájan ismerjük. Húsz évvel ezelőtt megnyerte a szivünket, amikor az Eucharisztikus Kongresszuson magyarul szólott hozzánk és amikor a Szent Korona előtt közel félórát imádkozott Hazánkért és népünkért. Valahányszor magyarokat fogadott, mindig magyarul mondott egy-két szót, hogy örömet szerezzen nekünk. Mikor pápává választották, szinte úgy éreztük, mintha magyar ember lenne Krisztus helytartója. A két év előtti szabadságharcunk sokat foglalkoztatta őt. Rövid egymásutánban négy körlevéllel fordul a világ vezetőihez és a püspökökhöz, hogy a magyarok érdekében tegyenek valamit, mert segítség nélkül elpusztulnak. ‘‘Soha ilyen igazságos ok nem volt harcolni, mint most a magyarokért!” Szabadságharcunkat kereszteshadjáratnak minősítette és a Szentföldért harcolóknak járó kegyelmeket adta a magyar szabadságért küzdőknek. Az Egyház történelmében egyedülálló eset, hogy a Szentföldön kívül legyen kereszteshadjárat. Sajnos sürgető kérését nem hallgatták meg azok, akik tehettek volna valamit hazánk érdekében. Halála napján kérte a körülállókat, hogy ne állítsanak monumentumot neki, hanem csak a szivükben, lelkűkben, szeretetükben őrizzék meg emlékét. így állítsunk emléket mi is szivünkben neki — hálás szeretetből, amely arra sarkal bennünket, hogy megteremtjük a békességet magunkban, környezetünkben és tanítása alapján igyekszünk ezt a békét terjeszteni. A nagy magyar költő szava jut eszembe: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul.... Kótai Zoltán. XII. Pixis pápa magyar csoportot fogad. 2
