Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
MAGYAR MENEKÜLT, EMLÉKEZZÉL! Két éve annak, hogy a forradalom elbukása, a sötét, bizonytalan jövő, a reménytelenség, erre az útra kényszerített bennünket. Lassan két éve annak, hogy egy új országban építjük fel az új otthont, újból remélünk, reménykedünk, bízunk abban, hogy oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után, végre sikerül. íSokan vannak, akiknek sikerült, de vannak olyanok is, akik honvággyal küzdenek, emlékeznek. Sokan vannak, akik a nyelvi nehézségek miatt még mindig nem érzik biztosan magukat. Vannak, akik egyéb, kisebb-nagyobb problémákat emlegetnek. Azoknak, akik ebben a szép és annyi lehetőséget nyújtó új hazában latolgatják a hazamenetelt, azoknak emlékezetébe vetítek egy pár képet mementoul. 1945. január 16. A már egy hónapja ostromolt város, melyet a szovjet haderő bekerített, lélegzetét visszafojtva, a pincéből figyel a külső hangokra. Az emeletek lerontva, szétlőve, ezer és ezer épület tönkrelőve. Füst, por, piszok mindenfelé. Hullák, temetetlen testek az utcákon százával. Elesett katonák, civilek mindenfelé. Itt-ott még égő házak. Az első szovjet katonák. Ujságpapirból csavart és mahorkával töltött cigarettával a szájukban. Buda még tartja magát, és lövi a várost kímélet nélkül. Élet a pincékben élelem, víz, orvosság, orvos nélkül. A rengeteg sebesült. Az egész város kétségek között. Örül is, meg nem is, hogy véget ért a küzdelem. És ami utána jött? Emlékezzél, magyar menekült! Az utána jött szabad harácsolásra. A krumplipucolásra, az elcipeltekre, a megerőszakolt fiatal leányokra, asszonyokra. A szörnyű bizonytalanságra, az eltűntekre, akik éveken keresztül nem tudtak üzenni szeretteiknek, a lopásokra, az agyonlőtt emberekre. Senki sem mert az utcán járni, mert soha nem tudhatta, mikor kerül egy csoport mongol kezei közé. Mindenki otthon volt, ült, bújt, és tombolt mindenkiben a düh. És mi jött ezekután a rettenetes hónapok után? Infláció, a kormány által táplált, nap mint nap duplájára emelt mill- és bilipengő. Fekete piac. Spekulácó. Míg becsületesen dolgoztál az egész héten keresztül, a fizetés napján kaptál egy rakás pénzt, melynek az értéke kb. két kiló krumpli volt. Emlékezel még a batyuzásra? Amikor már nem tudtad hallgatni a család panaszait, nekivágtál utolsó fehérneműddel, utolsó ruháddal, amit meghagytak még a dicső szovjet hadsereg még dicsőbb kirgiz, mongol, tatár és egyéb részlegei, igen, akkor kockára tetted a magad személyi biztonságát, és nekivágtál az ismeretlennek pár kiló lisztért, cukorért, zsírért. És emlékezel még a jeltelen sírokra, a temető sarkában? Érdemes emlékezni arra a terrorra, melyet az államosítások idején a dolgozókkal szemben alkalmaztak. Érdemes emlékezni az ideológiára, a stílusra, a hírhedt Péter Gábor féle szanatóriumra, ahol radikálisan intéztek el minden bajt, kellemetlenséget. Az Andrássy-út 60-ra, az agyonverések néma otthonára. Amerre ha jártál, átmentéi a másik oldalra, mert valami hidegség, rémület áradt az épületből mindenfelől. Igen, nekünk vannak emlékeink. Van mire emlékezni. Emlékezzél az utolsó hat-nyolc évre. A csend, a hallgatás, a néma csodavárás idejére, amikor azzal bíztattad magad, hogy az Isten malma lassan, de biztosan őről. Amikor este siettél haza munkahelyedről, hogy 8 körül halljad a Voice of America, London, Paris és a többi szabad állomás híreit. Hisz ezek a hírek tartották bennünk éveken keresztül a reményt. Ezeken az állomásokon keresztül tudtuk, hogy vannak a függönyön kívül még szabad, magyarul érző és gondolkodó emberek. Bíztál és reméltél, egy nap meghozza neked, nekem, valamennyiünknek a szabadság levegőjét. Az igazi életet. És emlékezzél a forradalom első hetére. Arra a szombatra, amikor először megláttuk a vörös csillag nélkül a Kossuth címeres magyar zászlót. Az első könnyekre. Az örömkönnyekre. Az ismeretlen emberek egymáshoz való borulására, a friss, üde, tiszta levegőre. És emlékezzél arra is, arra a vasárnapra, amikor a rádió, Nagy Imre hangja ébresztett fel a hajnali órákban. A kétségbeesésre, a dühre, az emberek elkeseredésére, a kommunisták jelentőségteljes hunyorgatásaira, mindarra, ami ezután jött. Emlékezel még, magyar menekült társam? A vad elnyomásra, az utcai harcokra, amikor pisztollyal, puskával harcoltak vasszörnyetegek ellen. Amikor a ház beomlott a fejed fölött, és az utolsó pillanatban mentetted csak meg saját és szeretteid életét. A beomlott és tönkretett Magyar Divatcsarnokra, a teljesen szétlőtt Baross térre, a Ferencvárosra, ahol a legnagyobb terrorral dühöngtek a szovjet lövészek, a Kilián laktanyára, a Körútra, a Szabad Nép házra, ahol kő kövön nem maradt, az utcán heverő sok derék magyarra. És a temetőre, ahol a sírok, oh, ismét megint mennyi új sírral szaporodtak. Emlékezel még? Mert ha még emlékezni tudsz, akkor minden, ami ma probléma, eltűnik. Mert a Te esetedben, magyar menekült, megdőlt egy otthoni közmondás, hogy csak rosszabb jön a régi rossz után. És örülni fogsz, hogy itt élsz ebben az oly végtelen nagy, szabad és hatalmas országban, mely akkor adott, nyújtott neked segítséget, amikor a legnagyobb szükség és bizonytalanság között a sötét éjszakában menekültél. Emlékezzél! Mert van mire. Rékey Tibor. 3
