Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
пак. На várunk, esetleg elveszítjük a hatalmunkat fölöttük. Renaudel és Dixonne némán leülnek. Pierre kemény tekintete sorraveszi vele szemben a négy arcot. — Van valaki közietek, akinek más a véleménye? És miután ellenvélemény nem hangzik, folytatja: —■ Rendben van. Tehát holnap reggel tízkor elkezdődik. Holnap este a régens szobájában fogunk aludni. A négy arc komolyan, és feszülten közeledik egymás felé, mialatt Pierre egy darab papirt húz ki a zsebéből, és kiteríti az asztalon. — ...A felkelés hat különböző ponton kezdődik. .. Eve szobája. Eve még mindig lehunyt pillákkal fekszik. Egyszerre elfordítja a fejét, és kimereszti a szemét. Tekintete zavart, mintha egy szörnyű lázálomból ébredt volna. Aztán hirtelen dobálni kezdi a fejét, és sikolt: — Lucette! Lassan magához tér, de tűz ég benne, ami emészti. Kínosan, tele fájdalommal felemelkedik, viszszadobja a takarót, és az ágy szélére ül. Szédül. Aztán kinyújtja a kezét, és megfogja a poharat az éjjeliszekrényen... Egy huzamra kiissza, és elhúzza az arcát. Aztán mégegyszer kiált, de csak gyenge hangon: — Lucette! Lucette! Az összeesküvők utcája. Egy sápadt, ideges, gyanús külsejű, körülbelül tizennyolcéves fickó kiált: — Pierre! Ez éppen most lépett ki a szegényes házból, ahol az összeesküvők megbeszélése folyt. Mikor a nevét hallja, megfordul a hangra, de mikor meglátja a kiáltót, elfordul és az ajtó melletti két őrhöz fordul: — A többiek rögtön jönnek. Elmehettek. Találkozó itt este hatkor. Van valami különös? — Nem, — feleli egyikük. — Csak az a kis spicli akart bemenni. Egy fejmozdulattal a fiút jelzi, aki az utca másik oldalán a kerékpárja mellett áll, és őket figyeli. Pierre röviden ránéz, aztán egy szemöldökrándítással mondja: — Lucien? Pfuj! A három férfi gyorsan szétszéled. Mialatt a két őr elsiet, Pierre a megláncolt kerékpárjához megy, lehajol, hogy a láncot eloldozza. Ezalatt Lucien átjön az utcán, hozzá lép, és szól: — Pierre... Ez fel sem egyenesedik. Leveszi a láncot, és az ülés alá felerősíti. — Pierre, — könyörög a másik, —• hallgass meg! Ugyanakor megfordítja a kerékpárját, és Pierre mellé áll. Ez felegyenesedik, némán, és megvetően nézi Lucient. — Én nem tehetek róla... — nyögi Lucien. Kurta kézmozdulattal tolja félre Pierre, és kerékpárjával megindul. Lucien mellette megy, és dadog: — Kínoztak, Pierre... Órákon át ütöttek, és én mégis alig mondtam valamit... Pierre nyugodtan lemegy az úttestre, és átdobja a lábát a kerékpáron. Lucien az útjába áll, és egyik kezét ráteszi a kormányra. Arcán félig düh, félig félelem van. Izgatottan mondja: — Kegyetlenek vagytok. Végre is alig vagyok tizennyolc éves... Ha ti most eltaszíttok engem, egy életen át árulónak tarthatom magam. Pierre! Ők felajánlották, hogy nekik dolgozzam. Most Pierre egyenesen a szemébe néz. Lucien lázasan kapaszkodik a kormányba. Majdnem kiáltja: — Mondj hát valamit! Könnyű neked. Te nem élted azt át. Neked egyáltalán nincs jogod...Nem, nem mehetsz el tőlem válasz nélkül. Nem, nem engedlek el! Erre Pierre megvetően morogja a fogai között: —. Piszkos feljelentő! És mialatt egyenesen az arcába néz, teljes erőből egy párszor rávág. Lucien dühtől fuldokolva hátratántorodik, és ezalatt Pierre nyugodtan rálép a pedálra, és elindul. Megelégedett nevetés hallatszik: Renaudel, Poulaín, Dixonne és Langois, akik éppen most léptek ki az épületből, tanúi voltak a jelenetnek. Lucien egy pillantást vet rájuk, egy másodpercre mozdulatlanul állva marad, majd lassan továbbmegy, gyűlölet és szégyen könnyeivel a szemében. Eve szobája és a szalon. Eve keze az asztalkán fekszik az üres pohár mellett. Nagy kínnal felegyenesedik, és a fájdalom egy hirtelen rohamától összerázkódik. Aztán ingadozó léptekkel a szalon ajtajáig vonszolja magát, kinyitja, és mozdulatlanul állva marad. A kereveten meglátja Lucette-et André vállára hajtott fejjel. Néhány másodpercig tart, míg a leány észreveszi nővérét. Eve tompa hangon szól: — André... Lucette elszakítja magát sógorától, és Eve felé szalad. André is felkel, kissé zavartan, és nyugodt léptekkel közeledik. — Eve! —■ mondja a leány szemrehányóan. — Neked nem szabad felkelni! — Maradj itt Lucette, — szól Eve egyszerűen. — Egyedül szeretnék Andréval beszélni. Ezzel megfordul, és visszamegy a szobájába. André a megdöbbent Lucettehez közeledik, 38
