Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Mielőtt rá is gondoltak volna, hogyan történt? hirtelen elcsattant a pofon a kotnyeles kislány kerek, piros arcán. Csak nézett egymásra a két gyerek, az egyik, akit már férfiszámba véve, országosan fontos dolgokba vonnak bele, aki úgy érzi, férfiúi becsületén esett csorba, mert a szőkecopfos, igenis okos Zsuzsit, akivel olyan szivesen elbeszélgetett, gúnyosan említette valaki... S a másik, aki tíz esztendejével praktikusan elintézte ugyan a háztartás csínját-binját s nyelvét olyan jól tudta forgatni, ha kellett; nem látott túl pisze orrán. Honnan is tudta volna, mire képes egy “férfi”, ha “lovagias” ügyről van szó! Bár ez a lovagias elintézés kissé hirtelen sikerült. Ezt Sanyi is belátta. Igyekezett jóvátenni a helyzetet, mielőtt még eszibe jutna Marinak, hogy árulkodni fog a történtekről. Mert a lányok mind ilyenek. Kivéye az egy Keszthelyi Zsuzsit, aki már az elsősegélynyújtó vizsgát is kitűnőre tette le... — No jól van, most pityeregj! Ha nem hagyod abba, nem mondok semmit. Mari még szipogott egyet-kettőt, de pillanatok alatt eldöndötte, hogy a hír érdekesebb, mint a bőgés. Máris felcsillant a szeme. —< Nem is sírok. Utálatos vagy! Mit akartál mondani? — Azt, hogy nem kell többet oroszt tanulnod. — Mi?! Marinak még a szája is tátva maradt, két felső metszőfoga rését mutatva. — Miért? Megírod helyettem a leckét? Sanyi trón közepében érezte magát. Onnan beszélt kegyesen a ‘'pórnéppel’'. — Eszem ágában sincs. Csak éppen nem kell többet oroszt tanulnod. Sem neked, sem nekem, soha többet a magyar iskolákban. Mari női szimatjával megérezte, hogy valami olyasmit tud meg, amit még egy lány sem tud az iskolában. Még Lackó Böske sem, a negyedik bé legjobb tanulója —• ő utána persze, mert Mari hiúságból sem lett volna képes lemondani az osztályelsőségről. Feszengett a széken s megállt kezében a kanál, amivel a főzeléket mérte. — Kimennek az oroszok Magyarországból, — mondta Sanyi olyan közömbös hangon, mint aki azt mondja: “Jó ez a kalarábé”. Arca azonban mást mondott. Nem volt azon egy csepp kételkedés sem, hogy amit mond: igaz. Napok, esetleg órák kérdése az egész... Homloka is ragyogott az örömtől. Mari még mindig nem fogta fel egészen a hallottat. — Hogyhogy kimennek? Hová? Hiszen... hiszen mióta én emlékszem, mindig is itt voltak... Hová mennek? — Hová? Haza, saját hazájukba! Nem érted? Szabad lesz Magyarország! —• És akkor... édesapa taníthat, mint régen? És nem kell oroszt tanulni? És nem kell vörös nyakkendőt viselni?... És... lesz majd rendes télikabátunk? És keresztapát kiengedik a börtönből?... Sanyi csak bólogatott minderre s mikor már Mari a nyakába csimpaszkodott, mert ennyi örömöt másként nem lehet elviselni, azt is megígérte férfiasán, hogy neki adja a háromszögletű kutyás bélyeget. Ugyanis Mari arcán még mindig ott virított három ujjának nyoma. — Hű, holnap a lányok... — Egy szót se még, Mari, mert soha többet nem bízok rád titkot. — Ez titok? —■ súgta Mari, kerekrenyilt szemmel, mintha hallaná valaki. — Titok még most. De már az újságban van valami róla. Az egyetemisták követelnek mindent s meglátod, véghezviszik, amit akarnak. Holnapután újra gyűlés lesz az egyetemen s velük fog 57
