Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
tonságot jelenti minden és mindenki ellen. Ezekben az időkben már bánta, hogy valaha is könnyelműen vétkezett a ház ellen, s szinte fátumnak vélte, hogy a háztól eltaszította a sors. Maga hívta ki e fátumot. amikor hadat üzent a háznak, amikor elkívánkozott onnan, amikor szinte menekült előle. Jóvá szeretett volna tenni mindent. Ezerszer végiggondolta, hogy miképpen tataroztatja ki, hogyan végez kisebb átalakításokat. Emlékezett rá, hogy amikor utoljára a házban járt, az ebédlőben egy helyen feleresztett a padló, a konyhában megrepedt a cső, a fal nedvessé lett általa. Arra is gondolt, hogy majd a bejárattól a verandáig felkövezteti az utat, hogy esős időben ne hordja be a sarat. Akkoriban azt írta az anyja, hogy a rossz gazdasági viszonyok miatt a ház egy részét kiadta. Idegen, de — anyja levele szerint — nagyon rendes emberek költöztek a házba. Ez mélyen sértette, és tiltakozni szeretett volna. Mégse tette. Hisz anyjának szüksége volt erre a kis pénzre is. De gyűlölte azokat az idegen, ismeretlen embereket, akik az idegenség baktériumait hordják be a házba, akik összekeverik a rég kialakult rendet és rendszert, bizonyára átrendezik a bútorokat, vagy éppen maguk idegenszinű és szagú bútoraival rakják meg a szobákat. Idegen álmokkal, sóhajokkal, szavakkal, beszédekkel, gondolatokkal valamely soha nem sejtett veszedelmet hoznak a házra, s talán ha egyszer elköltöznek onnan, ki kell füstölni mindent, tömjénnel, mint az ördögűzésnél szokás. Testvérei az évek során elhaltak, s egyetlen örököse ő volt a háznak. Magányos volt, magányos maradt, s egyre inkább ágaskodott benne a vád hangja: miért tett így? Miért irányította ilyen utakra az életét? Családot kellett volna alapítania, s ott élhetne a házban feleséggel és gyerekekkel. Sok minden másképpen alakult volna életében, hiszen a család jelenti az igazi állandóságot, a beilleszkedést az élet örök, nagy áramlásába, mely a végtelenből jön. s a végtelen felé tart. Ő fellázadt ez ellen az örök áramlás, ütem, ritmus ellen, amikor kilépett, becsapta maga mögött a kaput, elszakította a végtelen fonalat, s magányos farkasként él, tulajdonképpen csak erőtlen pont egy rég kimondott, erőteljes mondat végén. A ház lassan szenvedélyévé lett. Ha valakivel szóba elegyedett, ügyesen és raffináltan arra terelte a beszélgetést, s mikor belezökkent a kerékvágásba, már ömlött belőle a szó. Holott nem másokat akart meggyőzni, vagy éppen felvilágosítani, még csak nem is dicsekvés vezette. Nagy monológjához keresett hallgatóságot, mint a színpad nélkül maradt szinész, kiből kikivánkozik a szerep, s csupán végszóra vár, hogy végigmondhassa. Ezekben a nagy monológokban csodálatosképpen kiszépült, s megszinesedett a ház és a kert. Valahányszor nagyon mélyre zuhant, — s mert ez gyakran történt, hisz képtelen volt megkapaszkodni idegen földben, idegen világ keretében, — mindig a házra gondolt, mely nagyon távol, s mégis sziklaszilárd bizonyossággal várt reá. Tudta, hogy némelyek eszelősnek tartják, s mosolyognak rajta, mások el se hiszik, hogy háza van otthon. Nem sokat törődött ezzel. Szilárd léptekkel haladt az álom-úton, mely végeredményben nem vitte sehová. Meglehetősen szűk és kényelmetlen albérleti szobában lakott, teljesen egyedül, hova betört az idegen világ, az idegen város" számára teljesen disszonáns és a lelkében visszhangot soha nem verő és nem keltő muzsikája. S a ház volt a távoli vár, melybe menekült álmaival, hol igazán megpihent. Pihenése ilyesféle volt: mielőtt álomra hunyta le a szemét, valahol a valóságok és álmok határmesgyéjén arra gondolt, hogy most ott fekszik a hálószobában, az ágyban, vagy a “dolgozó szobában”, a sezlonon (nagyapja szobáját örökölte annak halála után, s kinevezte dolgozószobának, mert egy öreg, tornyos íróasztal is állt a fal mellett, melyen ugyan soha nem dolgozott, legfeljebb egy-egy levelet ha megírt!). S fülelt, mikor hallja meg a kertben őrködő fák lombjainak susogását, vagy azt a távoli vonatfüttyöt, melyet az éjszakai gyors szokott küldeni maga után, mikor tovafutott, belefúródott az ismeretlen és sötét éjszakába. 6. Egyszerre aggasztó híreket kapott. Anyja írta, hogy szélesítik az utcát, és arra vezetik be az új országutat. A ház és a kert útban van, valószínű hát, hogy kisajátítják, és lebontják. Belei ehérült a hír olvasásába. Vad lázadással tiltakozott a gondolat ellen, bár anyja — mint a levélből kitűnt — egyáltalában nem vette olyan tragikusan a dolgot. Sőt, azt írta, nem is bánja, ha kisajátítják, legalább a pénzen, amit kap érte, egy kisebb házat tud venni valahol. A nagy ház, a nagy kert úgyis csak teher, s a lakásban meg éppen osztozkodnia kell idegenekkel. Ezt nem értette meg, s neheztelt az anyjára. Később, mentő ötlet gyanánt, hosszú leveleket írt befolyásos ismerőseinek, barátainak, összeköttetéseiket vette igénybe, persze teljesen hiába, a végzetet nem lehetett feltartóztatni vagy éppen megállítani. Az anyja közölte vele: másik házat vett, odaköltözött (nem is érdekelték a részletek!), s a házat bontják. Eszelős lett ezekben a napokban. Minduntalan felriadt éjszakánként, mert úgy érezte, hogy a feje fölül bontják le a házat, hull rá a vakolat. Később — ezt is érezte — a kegyetlen és közömbös csákány már nemcsak a falakat bontja, hanem az ő koponyáját is, hogy szétzúzza az emlékeket, szétrombolja mindazt, amit életében lassan felépített, a házzal kapcsolatban. Tehetetlen volt, s ebben az időben nem is dolgozott, csak az utcákat rótta. Halálra Ítélt, lebontás alatt álló házakat keresett fel, s azokat nézte, vizsgálta, összeszorult szívvel, egyféle szolidaritással, s arra gondolt, ilyen lehet az ő háza is. így fehérlenek ki a falak közül 25
