Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Kutast Kovács Lajos: A H Á Z í. A világgal a gyerekágy rácsai mögül kezdett összeismerkedni. Mi tudatosodott benne először? Arra később seon tudott soha pontosan visszaemlékezni. Valamiképpen összesűrüsödtek benne a dolgok, s nehezen tudta volna őket egymástól elválasztani. Nemcsak a képek és a színek, a formák és a vonalak fonódtak össze e távoli emlékezésben — mely férfikorában aféle ösemberi emlékezés gyanánt derengett benne — hanem a szagok s a hangok is. Soha nem tudta különválasztani a sötétbarnára politúrozott bútorokat apja dörmögő, mélyzengésű hangjától (s az ilyenféle hangra később is, mindig azt mondta: “barna hang”). A reggeli ablaknyitáskor betóduló napfényhez hozzátartozott a szülei ágya felett függő szentkép cifra arany kerete. Anyja csiklandozó, trillázó, jókedvűen áradó nevetését a tavaszi hársfavirágzás illata festette alá, s apjának kissé fanyar, komoly dohányillata a könyvállványon sorakozó, dúsaranyozású, bőrbe és vászonba kötött könyvek felé vitte emlékezését. Kis ingében állt, ült, toporzékolt a gyerekágy rácsa mögött — egy régi, fakult fénykép bizonysága szerint —, s mikor ébredő öntudattal anyja mesélő szavára figyelt, a mese elfújta a szoba dús mintákkal festett falait, hogy a táruló mesevilágból benézzenek a törpék, a tündérek, a sárkányok és a boszorkányok. (Hogy félt az utóbbiaktól, s milyen nehéz volt elhinni, hogy a mese valósága nem a valóság meséje). Csodálatos élességgel maradt meg emlékezetében a mennyezet s a mennyezetet körülfutó virágos girland, mert amikor hanyatt feküdt a gyerekágyban, míg nem jött szemére álom, a mennyezetet nézte, vizsgálta. S néha azt hitte, sőt pontosan úgy érezte: az éjszaka leemeli a mennyezetet, mint valami kalapot, vagy fedőt, s benéz, beköszön: “Jó éjszakát!’’ Az öntudat lemezére halványan, de mélyen karcolódtak be a képek. Az a szentkép, a szülei ágya felett (egyszerű olajnyomat) Jézust ábrázolta, ahogy az Olajfák hegyén ülve elmereng az alkonyatba süllyedő Jeruzsálem felett. Nagyon szerette ezt a képet! Karácsonykor ez a szelídarcú Jézuska volt az, akitől a karácsonyfát s az ajándékokat várta. Husvétkor, mikor apja vállán ülve a feltámadási körmenet mesés, valószínűtlen, varázslatos vízióját csodálta, ez a Jézus volt a diadalmas, aki feltámadt. (Sokkal később, mikor már megvetette az olajnyomatokat, s gyűlölte a giccseket, e képhez mindig valamely gyengéd szál fűzte, s ha látta, vagy rágondolt, hallani vélte a karácsonyfacsengők csilingelősét, s a hallelujás húsvéti öröm hangjait, összevegyülve a Rómából hazarepült harangok zengésével). A többi képet sokkal nehezebben tudta a valósághoz illeszteni. Nagyszüleinek képe távol esett az általa megismert valóságtól. Persze, e régi, sárgult fényképen (cs. és kir udvari fényképész felvétele) a nagyapa atillásan, petőfi-nyakkendősen, délcegen állt, barna hajfürtje homlokára omlott, bajusza legényesen, hegyesre pederve hivalkodott, dús szakálla Kossuthot idézte, s bár egész tekintetén valamiféle borongás látszott, szemében bizonyos magabiztonság csillogott. (Akit már ő ismert, őszbajszú-szakállú, erősen kopaszodó öregember volt, ráncokkal agyonszántott arccal, ki valószinütlenül messze került legénykedő, ifjú önmagától). A nagyanyja is sudáran, karcsún, telten, szép arccal, büszke öntudattal, egyenes derékkal állt e képen, a nagyapa mellett. (Mlegfonnyadt öreganyja tán még árnyéka sem lehetett e régi szépségnek!) Nem volt másképpen az apja fényképével sem. A hetyke arc, a mosolygó száj még bizonyára csengő hangon beszélt. Csak az anyja maradt olyan, amilyennek a falon függő fénykép mutatta. A dolgok változását nem tudta, s csak lassan nyíltak fel a titkok kapui, — mint a könyvespolcról leemelt világtörténelem is. Egyszer, soha nem felejti el a szürke, ólmosan nehéz téli délutánt, mikor didergő árnyékokkal telt meg a világ künn, s a szoba is szomorú volt, levette az egyik vaskos kötetet, s fellapozta, őskori szörnyek ijesztettek rá, rémülten ejtette ki kezéből a kötetet, sikongni kezdett. Később is félve sandított a könyvespolc felé, mert attól tartott, hogy a könyvekből kijönnek a szörnyek. (Éppen a görög történelemnél nyitotta ki, hol egy képen Herakles viaskodott a lernai hydrával, — mint később sokszor mesélte, nevetve). A feltáruló világ végeredményben nem sok jót Ígért. 2. Az ebédlőben mindig félt. Ez a nagy, sötét szoba, a sokféle festménnyel, bútorral, fotellel — valamiképpen rideg volt. Borzongatóan hideg. Nem valamiféle fizikai hidegsége volt, hanem más. Didergett benne, ha nem is a teste, — a lelke. Nehéz volt magyarázatot találni rá. Talán a falak tették? A sötétvörös tónusú falak, a nyugtalanító levélmotivumok, melyeknek aranyszegélye volt? A múzeumi vitrinekre emlékeztető üvegszekrények, melyekben anyja gyűjtögette össze emlékeit: törékeny, semmire nem való porcelláncsészéket, tányérokat, vázákat, ezüst emléktárgyakat .szobrokat. Mindennek megvolt a helye s a — meséje. Talán e rendszeresség, e sok áradó avult mese dermesztette meg a levegőt? Mély, vastag szőnyeg feküdt végig az ebédlőn, és sokkarú, cifra csillár függött a mennyezetről. Az ablaknál dohányzó asztalka állt, mellette kövéren terpeszkedő lomha lényekre emlékeztető fotelek. Az asztal körül komor, 22
