Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
faragott, súlyos, magastámlájú rendkívül kényelmetlen székek álltak, oly szigorúan és katonásan, mintha tábornokokat és minisztereket várnának valamely fontos tárgyalásra, megbeszélésre. Ezek a tábornokok és miniszterek soha nem érkeztek meg, s a székek hiába vártak. Az ebédlőben évente háromszor-négyszer ha terítettek (igaz, ilyenkor felkerült a fehér damaszt abrosszal leteritett asztalra minden féltveőrzött herendi porcellán és ezüst) ebédre vagy vacsorára, mert a család nyáron az üvegezett verandán, vagy éppen a kertben a fák alatt, télen a tágas konyhában étkezett. Csak karácsonykor telt meg e komor s rideg szoba fénynyel és áldással, mert ott állt a karácsonyfa. (Kiskorában egyszer belesett a kulcslyukon, s meglátta az angyalokat a zöld fa körül!) Ehhez a szobához nem is fűzte más, csak a karácsonyok szelíd emléke. Innen hosszú folyosó nyílt, melyből újabb szobák nyíltak: a nagyapáék szobája, — mely előtt mindig halkítani kellett a lépést, — s a cselédszoba. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, s később, ahogy nőtt, sokszor mélázott azon: mi történt itt? Hiszen ez a folyosó valaha sokkalta hosszabb volt! Persze, az arányok változtak körülötte állandóan, s éppen ez zavarta meg. A házat is nagynak hitte, mesebeli kastélynak, s később is incselkedett vele a gondolat: valamely gonosz varázslat változtatta meg az arányokat. A házzal egyidejűleg változtak meg az udvar arányai. Gyerekkorában még hatalmasnak tűnt az “óriás fákkal’’ szegélyezett tó, mely később alig pár négyzetméteres tócsává zsugorodott össze. S kisebb lett a hátsó kert is, hol a gyümölcsfák katonás rendben sorakoztak, szinte feszes vigyázzban, őrködtek nyarak, őszök, telek, tavaszok — múló, hulló évek felett. S a ribizke meg az egres bokrok, — mily fanyar ize volt az éretlen egresnek! — az eper és a málna, s végül a szőlőlugas, melyen szerelmes vágyakozással fonódtak össze a kusza ágak, venyigék s a cifra levelek mögött megbújtak a telt, nehéz fürtök. A kert végében óriási kőfal (valaha olyan óriásnak tűnt, mint a mongol rohamokat feltartó kinai nagyfal!) — melyet kamaszkorában, titkos randevúra menet, könynyedén ugrott át, nagy gyakorlattal. A ház és a kert: olyan volt e kettő, mint egy végtelen meder. Ide ömlött össze minden emléke. S forrás, honnan minden indult, kiágazott, kezdések és kíváncsiság messzefutó hajtásaival. S mert ellentétes erők játéka volt, egyidőben hadat üzent a háznak. 3. Lázadása is a házhoz tartozott. Egy időszakban meggyűlölte, és menekülni akart tőle. A kamaszkor és a férfikor határán, lázadások és lázak éveiben. Minden taszított, űzött, és teljesen idegennek érezte a házat. “Az apám háza” — emlegette, s ezzel, tudatalatt, mintegy elhatárolta magát tőle: semmi köze nem volt hozzá. Mit gyűlölt benne? Semmi esetre sem a részleteket. Inkább az egészet. A színeket és a szagokat, a formákat és a vonalakat, az emlékeket és a visszahúzó szálakat. Ez utóbbiakat legfőképpen. Hiszen a ház — bölcső volt és koporsó. A nagyapa építtette a maga tervei, elképzelései szerint, s később a család igényeinek és szeszélyeinek megfelelően alakíttatták, építettek hozzá. Gyerekkorában is volt egy ilyen átalakítás. Ajtókat és ablakokat falaztak el, s egy új szobát építettek hozzá. A befalazott ajtók mögött titkot sejtett, s azt hitte, szent meggyőződsésel, hogy egyszer kitárul a befalazott ajtó, és kilép belőle valaki. Kicsoda? Nem tudta, de mert akkor már iskolás volt, és írni tudott, úgy képzelte, hogy ennek a kilépőnek a nevét nagy betűvel kell írni, olyanformán: Valaki. Vagy még inkább: Valaki Ur. A befalazott ablakokkal sem volt másképpen. Vak tekintetek leselkedtek rá mögülük. Ezektől félt, akácsak a pincelejárat sötét ásításától (holott csak hordó savanyú káposzta, homokba temetett zöldség és pókhálós üvegű borok unaikoztak odalenn, s a padlásra vezető Jákoblétrájától. Bölcső volt e ház, hisz itt született apja, három nagynénje, itt született két nővére és ő maga is. A legkisebb gyerek volt, kései gyerek: nővérei már anyányi lányok, mikor született). (A legnagyobb ünnepe volt a háznak Karácsony, amelynek első napján Jézus születését, másnapján a nagyapa névnapját ünnepelték meg, s odasereglettek a rokonok és ismerősök is névnapot tartani. Anyja névnapját tavaszkor ünnepelték, virágzó fák alatt. Ősszel az apja szüretet rendezett a lugasban, s apró préssel szorította ki a kevéske szőlő levét, nem is a fanyar mustért, hanem a szüretért. De ünnepnek számított (különösen gyerekkorában! a disznóölés is, amikor Dallos úr, a legendás böllér, biztos szúrással szúrta le a visító disznót, s a ház megtelt nehéz fűszerek és ételek sza-Ady Endre: NEM JÖN SENKI Kipp-kopp, mintha egy asszony jönne, Sötét lépcsőn, remegve, lopva: Szivem eláll, nagyszerűt várok Őszi alkonyban bizakodva. Kipp-kopp, szivem megint megindul, Hallom megint: mély, nagy örömre, Halk tempóra, titkos ritmusra Mintha jönne valaki, jönne. Kipp-kopp, most már egy síri alkony Ködös, süket nótáját zengi Az őszi est. Ma se jön hozzám, Ma se jön hozzám senki, senki. 23
