Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

a magáét. Köszöntőm a Fekete tengert! — szólt csúfondárosan, mikor az első vizbehulló törö­köt meglátta. Az egyik csónakból létrát akasztottak a tö­rökök a palánkra s azon kúsztak felfelé, kis kerek pajzsot tartva kopasz fejük elé. Halvány derengés mutatta csak a rablók munkáját. A három diák közelebb merészkedett. Jász Lu­kács szótlanul, elszánt arccal szorongatta éles tőrét. Fügedi Laci hegyesvégű nyilat helyeza.t kifeszített ijjára. Szemét szűk réssé húzta össze. Nyoma sem volt most arcán az ábrándos, lányos vonásoknak. Ezen az éjszakán úgy megy már haza, mint aki halált osztogatott fegyverével... Akkor aztán apja is méltónak tartja majd, hogy felvétessék a várbéli vitézek közé... Nem tanulták ezek a fiúk a harcot; vérük diktálta már, hol avatkozzanak be. Olyanok voltak a támadó törökök, mint az ördögök. Egyre többen ugráltak ki a csónakból, s a be­döntött kapun beözönlöttek a városba. Csak egy-két embert hagytak a csónakok őrizésére. Jancsi odamutatott a hozzájuk legközelebb álló csónakra. — Nézzétek... mi az? A palánkot akarja meggyújtani a rusnya férge! Tartsátok a ladi­kot! Odaúszom. Lukács, te azt a másik evezőst támadd meg. Lassan evezzetek mögéje. Laci, te lődd ki nyiladat, ha előbb észrevesz bennete­ket, mint kell... Ámbár most mindegyik a kapu felé les... A kardomat rátok bízom. Nem venném most semmi hasznát. A kés is megfelel az én tűzcsináló topcsimnak! Kirántotta övéből a bőrtokba rejtett kétélű kést, és foga közé kapva halk csobbanással a víz alá merült. Nemhiába a Kőrös partján nőtt fel: ismerte annak szokását, örvényeit. A já­ték, mit gyerekkorában a vízben űztek, most halálos komolyság lett. Ha elvéti az irányt, és a palánkgyújtogató elébb észreveszi, mint Jan­csi őt, az sem gondolkodik elvesztésén... A fiú azonban jól számított. Ott volt ép­pen a guggoló török hátánál. A víz csobba­­nását elnyelte a kapunál viaskodók pokoli lár­mája. A gazfickó a török csónakban éppen alá­tartotta gyújtószerszámát egy marék kiszáradt fűcsomónak. Fellobbant a láng. Most a maga mellé állított kőkorsó után nyúlt félkezével a kontyos. Még egy pillanat, és olajjal öntözi a palánk cövekeit, hogy az így csinált tüzet sem­miféle víz el ne oltsa. Ha már ég a palánk, minden városbéli inkább az oltáshoz lát, mint­hogy a rablókat kergeti... Jancsi még mindig foga közt tartotta kését. Két karját harapófogó módjára akasztotta a vakmerő topcsi nyakába, és egyetlen rántással magával húzta a vízbe. A fiú előnye védhetet­­len volt. Hiszen Jancsi előre kiszámította min­den mozdulatát. A török tüzér meg úgy kapta nyakába a támadót, mintha istennyila csapott volna belé a csillagos égből. Kapálózott ugyan, mint a megfúlni készülő patkány, a hátába fúródó kés azonban véget vetett a rövid, ha­lálos küzdelemnek. , A megölt rablót messze taszította a lábával Jancsi, és visszaúszott a ladikhoz. Ereje csak­nem teljesen elhagyta az erős küzdelemben. Az életéért viaskodott a folyó hideg hullámain, s minden lélegzetvételnél úgy érezte, millió tű szúródik oldalába. Csak úszott azért, egyre lankadtabb karcsapásokkal. Mintha csizmája is húzta volna lefelé a mélybe... Víz tolult a szájába, orrába. Még egy kar csapás, egy rú­gás... még egy! Végre érezte, hogy kétfelől utánanyúlnak a vízbe, és behúzzák a ladikba. Elnyúlt a vizes deszkákon, csepegő ruhával, halálos fáradtan. Lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. A tündöklő csillagos eget pil­lantotta meg maga felett. — Az én topcsimnak lefutott a csillaga! — szólalt meg elsőnek, amint kifútta magát. — Hát a tiédnek, Lukács? — Az enyém sem lát több napfelkeltét, paj­tás! — dörmögte Jász Lukács egykedvűen, mintha nem is ez lett volna az első ellenség, kit a másvilágra küldött. Fügedi is kiegyenesedett ültében. — Egy csónakost én is kilőttem a nyilam­mal. úgy bucskázott a vízbe, mintha aranytal­lért látott volna a fenéken... Tréfás szóval leplezték belső izgatottságukat. Mert csak nagy dolog ez: az első ellenség el­pusztítása, még annak is, aki arra tette fel életét, hogy meg nem futamodik, míg török ta­­podja a szép Haza földjét... Evezőik újra a vízbe merültek. Visszakanyarodtak a külső város összekötő hiújához. A belvárosból hatal­mas ordítozás, zűrzavaros lárma hallatszott. Jancsi felült. Nem érzett már semmi fáradt­ságot. Felkapta a ladik aljá(ra tett kardját, kését meg visszadugta övébe. — Kipróbálom ezt is. Úgy hallom, bent ép­pen ránk várnak! Lerázta magáról a vizet, mint pusztai kuvasz az esőt, s újabb vágy hajtotta előre, hogy fi­zessen mindig és mindenütt, amikor csak lehet, az ellenségnek. Már nem is figyelt rá, mit kiál­tanak utána pajtásai. Kiugrott a csónakból, és elkapta a híd egyik tartóoszlopát. Felhúzta magát, aztán futásnak eredt, amerről a legna­gyobb lármát hallotta. A városi hajdúk vitézül verekedtek a kapun belül. Az egyik csaknem Jancsit is megvágta. Akkorát ugrott a fiú, hogy maga is sokallotta. A nagybajuszú hajdú, aki felévágott, dühösen fújt rá: — Mit lábatlankodsz itt? Azt hittem, törököt vágok! — Én már megvágtam a magamét! — kiál­totta vissza Jancsi, mert sértette önérzetét, hogy csak lábatlankodónak nézik. Körül is nézett, hol vehetné legjobb hasznát kardjának... A hajdúk riogatásától hátrálni kezdett a tö­rök csapat. Ha egy-egy halálos csapással sike­rült az utat megtisztítani maguk előtt, diadal­mas üvöltéssel nyomultak a templom felé. Ajtósi Antal, az óriástermetű ötvösmester jobbjában finommívű kardját emelte, baljában 6

Next

/
Thumbnails
Contents