Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
füstölgő lánggal lobogott a szurokfáklya. Mint valami mesebeli óriás haladt egy csapat riadtképű mesterlegény élén. Saját legényei voltak azok, akik Ajtósi mester vezetésével a legszebb ezüst, meg aranykelyheket, kösöntyűket, cifra fegyvereket készítették. Egy hórihorgas török — vezérféle a rablók között — méltó ellenfelet szimatolt Ajtósi mesterben. Nem volt gyáva ember; máskép elkerülte volna a medveerejú Ajtósit. Vad harcikedvében egyenesen feléje futott. Mérgeszöld szoknyája csakúgy repült utána. Görbe kardjával feje fölött hadonászott, és törökül kiáltott valami biztatót a mögötte futóknak. Ajtósi Antalnak, valami különös ösztöntől vezetve, nem a jobb keze rándult ütésre, hanem a bal. Sziszegő tűzkígyó csapódott előre, és a török libegő zöld ruhája fáklyaként világította meg az éjszakát. Olyan gyorsan vágott utat visszafelé, hogy mire felocsúdtak a körülállók, már odaért, ahonnan jött, sötét szándékkal a biztos zsákmány reményében: a város északkeleti kapujához. Egy párszor megfordult saját tengelye körül, mint a Próféta kerengő dervisei, s kínjában meghempergett a földön. Aztán újra felugrott, és élő fáklyaként rohant tovább. Senki sem állta útját... Egy messziről hallatszó csobbanás a pillanatnyi dermedt csendben, s az emberfáklya kialudt a folyó hullámaiban — mindörökre. A rablóhad látta már, hogy egérfogóba került. Menekült volna már mindegyik, visszafelé. De a városi hajdúk, meg egy sereg várbeli talpas, áttörhetetlen falként vágta el a kapu felé útjukat. Innen élve nem menekülnek! Ha pedig meg kell halni, ha rabló is, de katonaként akar meghalni a török. Nem adják oda olcsón az életüket, mit olyan messziről hoztak magukkal a dús jutalmak reményében... Már csak a templom támasztópilléreit akarták elérni, hogy legalább a hátukat vessék meg, úgy nézzenek szembe a felbőszült sokasággal. Jaj annak, akire a kovácsok pörölye hull! Még Allah Paradicsomára sem gondolhat az, kit egy-egy hegyes nyílvessző talál. Csont recscsen a kopják alatt, és itt is- ott is halálos üvöltés tör fel a csillagokkal behintett égbolt, felé. Alig van annyi idejük a török lövészeknek, hogy újratöltsék rövidcsövű fegyverüket. Ezzel halálos minden lövés. De a kard gyorsabb. Meg a kopja is... Ctt verekszik a sovány, hosszúfejű Kőrözsi Bertalan fazekas is, Virág Borcsa nevelőapja. Kopasz fejét rozsdás vassisakkal védi a kardvas ellen. Csontos öklében gerezdes buzogány, azzal sújt fejjel kisebb ellenfelére. — Jézus, segélj! — kiált az magyarul, s a mocskos turbán alatt megtántordik. — Eb az anyád! — kap utána három várbeli gyaloghaj du is egyszerre. Lerántják fejéről a turbánt, lábra ráncigálják. Valaki füstölgő szurokfáklyát tart az orra alá. Tömpe, bevert orr, pergamenszínű bőr, többnapos szakáll mutatkozik elő, s két közelálló szem igyekszik elrejteni világát a bántó fény elől. — Búza Jankó!... — hördül fel az egyik araszosvállú hajdú, és úgy törüli képen az aléló embert, hogy annak menten elered az orra vére. — Kalóznak álltái, te görényfajzat! Phű! Istened ne legyen, TE vezetted a törököt a város alá!... Búza Jankó, szökött haramia, tudta nagyon jól, mi vár azokra a kalauzokra, kik az ellenségnek elárulják saját vérüket. Azoknak nincs irgalom. Még fogollyá sem teszik őket. Felnégyelik. Vagy megnyúzzák elevenen. — Ir-irgalmazzatck nyomorult fejemnek! bődült el az áruló, és odarogyva Kőrözsi Bertalan mocskos csizmájára, azt csókolgatta, hogy utálat volt nézni is. Aki csak érhette, sózott rá egyet, senki meg nem állta, hogy le ne köpje. Aztán karját metszették, tőből, hogy vérében fetrengve ájult a tér kövére. A megdühödt polgárok, kiknek már nem jutott török ellenfél, nekiestek az árulónak. Fejét, törzsét, tagjait külön-kúlön póznára tűzték, hogy a város minden kapujára jussion belőle; fejét éppen az északkeleti kapuhoz, ahol bevezette a rabló pogányokat... Szabó Demeter a csizmadiák hangos hujjogása kíséretében sütötte el puskáját a hátráló
