Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Közelebb érve láttam, hogy a tisztás közepén két budapesti autóbusz áll. Most ezeket is lakóhelynek használták. Valamikor — a boldogabb időkben — a Margitkörúton és a Nagykörúton közlekedtek. Még mindig viselték a számokat, amelyek ezeket az útvonalakat jelezték. A két autóbusz megpillantása valami örömmel vegyes szomorúságot keltett bennem. Könnyen lehetséges, hogy valamikor én is ott szorongtam ezekben az autóbuszokban, amíg halkan suhantak végig a kivilágított körútakon, amelyeket jólöltözött és gondtalan járókelők népesítettek be. Mindezt elsodorta valami piszkos áradat. A körútakra sötétség borult. Járókelői rongyokat viselnek. Nem ismernek mást, csak keserűséget és félelmet. Ezek az autóbuszok messze jutottak megszabott útvonaluktól. Messze jutottak Budapesttől és mindentől, ami valaha életünket és boldogságunkat jelentette. De talán még mindig nem érkeztek meg a végállomásra. Az autóbuszok mellett két piszkos, kócos kisgyerek birkózott, és közben hamisítatlan osztrák tájszólással szidták egymást. Az egyik deszkabódé ajtajában megjelent egy fésületlen, sovány asszony. — Pista!... Béla!... A fene egyen meg benneteket... Még mindig nem mentetek el vizet hozni? A két kisgyerek felkapott egy ócska vödröt, és sietve elindultak az erdei úton. Néztem utánuk. Sovány kis testüket megbarnította a nap, megtépték a tüskék. Ruhájuk rongyokban lógott rajtuk és mezítláb taposták az erdei utat. Ez volna a magyar jövő? A sovány asszony bizalmatlan érdeklődéssel bámult rám. — Mi tetszik? Megmagyaráztam neki, hogy látogatóba jöttem és Tubákot keresem. A magyarázat egy kicsit körülményes volt, mert sehogy sem jutott eszembe Tubák valódi neve és nem tartottam valószínűnek, hogy itt Tubák néven ismerik. Kénytelen voltam körülírni. Az asszony nem tudott semmit az arany vitézségi éremről, sem a fehér kiskutyáról. Csak akkor jött rá, hogy kiről van szó, amikor megemlítettem, hogy Tubák egyik lábára sántít. — Á... Nem Mohai? — De igen... Persze... Mohainak hívják. — Ott lakik az utolsó barakkban. De most nincs otthon. — Nem tudja, hol van? — A fene tudja, hogy merre csavarog egész nap. De este felé mindig hazajön. Ha akarja, várja meg. Elindultam Tubák deszkabódéja felé. Az ajtó nyitva volt. De nehéz is lett volna bezárni, mert a kilincset és a zárat csak egy rozsdás kampós-szög helyettesítette. A kíváncsiság rávett, hogy belépjek. Ablaktalan, sötét helyiségbe jutottam, melynek minden bútorzata egy szalmazsák, egy deszka-asztal és egy hintaszék volt. A szalmazsákot szinehagyott katonai pokróc borította. Más ágyneműnek hire sem volt. A deszka-asztalon egy üres üvegbe dugott gyertya állott, mellette egy biblia és egy csontkeretes pápaszem, amelynek egyik üvege hiányzott. Az egyik sarkot egy nagyobb láda foglalta el, amely lakattal volt lezárva. Nem tudom, mi lehetett benne. Teteje újságpapírral volt letakarva, és úgy látszik, hogy a konyhát helyettesítette, mert különböző üres konzerv-dobozok sorakoztak rajta és mellettük egy ócska spiritusz-gyorsforraló. Két kisebb konzervdobozban só és paprika volt. Egy Üvegben valami folyadék. Nyilván spiritusz. Félreértés. — Vasárnapi hangversenyemen kizárólag a menyasszonyomnak játszottam. — Borzasztó! Egyedül volt a nézőtéren? Parkban. — Drágám, — szól a kislány a fiúhoz. — Én rajtad kívül egy férfivel sem csókolóztam soha. Ugye te sem? — Ebben aztán biztos lehetsz, édesem, — szólt a férfi. Házastársak. — Szóval nem hiszed el nekem, hogy az igazgatósági gyűlés tartott tegnap este olyan sokáig? Nézd csak meg a nyelvemet, a sok beszédtől egészen meg van dagadva. — Érdekes, én azt hittem, ez attól van, hogy tegnap éjjel, mikor megjöttél, elvetted tőlem a melegítő palackot, és egy hajtásra kiittad az egészségemre. Bíróságon. Biró a tanúhoz: — Ön tehát tanúja volt a házastársak verekedésének. És mit gondolt közben? Tanú: — Hogy sohasem fogok megnősülni! 37
