Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Báli készülődés. — Műt vegyünk föl az álarcosbálon? — kérdi Puff bankámé a leányától. —• Tudod mit, anyu, mindegyikünk olyan ruhába öltözik, amilyen színű a haja. Gesztenyebarnába én, a húgom vörösbe, te szürkébe, anyám. — Micsoda őrült ötlet, — szól közbe az apa, — én mégsem mehetek meztelenül... Orvosi diagnózis. — Kedves doktor úr, én olyan boldogtalan vagyok, azt hiszem a férjemnek valami súlyos baja van, mert néha órákig mesélek neki, és utána rájövök, hogy semmit sem értett meg belőle. — De asszonyom, — szól az orvos, — ez igazán nem betegség, ez egy isteni adomány! A kérő. Goldschmidt bankár kedvesen megveregeti báró Senkiházi vállát, és azt mondja neki: — Ne keseregjen barátom, de semmiképen nem adhatom önnek a leányomat. A báró szomorúan bólogat. —. Értem uram. De kérem, hogy legalább egy szívességet tegyen meg nekem. Engedjen ki a hátulsó kijáraton, mert a főbejáratnál már két hitelezőm vár rám. — Ma egy kicsivel fájdalmasabb injekciót adok, mint a múltkor. A szoba berendezését egy üres vödör tette tökéletessé. Na, meg a hintaszék, amely egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe, előkelő vonalával. Igaz, hogy szalma-ülése csupa rongy volt. A deszkafalakra felszögezve ott volt Tubák családjának egész fénykép-gyűjteménye. Köztük az özvegy képe is. Pár perces szemlélődés után kiültem a deszkabódé melletti fatönkre, hogy ott várjam be Tubák érkezését. Most még sivárabbnak és szomorúbbnak tűnt fel nekem a tábor képe, a csupasz-ágú fák között. Az egyik barakkból egy fehérszakállas öregember lépett ki. Egy darabig mereven nézett, aztán megindult felém. Mintegy öt lépésre előttem megállt. Nem szólt egy szót sem. Valamire várakozni látszott. — Jónapot! — mondtam, hogy mondjak valamit. — Jónapot! Ha eldobja cigarettáját, nehogy eltapossa. Most értettem meg, hogy mire várakozik. Egész idő alatt a kezemben füstölgő cigarettát nézte. Megkináltam egy cigarettával. Szónélkül átvette, de nem gyújtott rá. Zsebéből horpadt bádogdobozt vett ki, és gondosan eltette a cigarettát. Ezután tovább várakozott. Minden öltözete egy elnyűtt pizsamanadrág, egy lyukas könyökű kabát, és egy pár ócska papucs volt. De ennek ellenére szinte előkelőnek látszott. Valami bölcs nyugalom és szerénység áradt belőle. Zavart a gondolat, hogy az eldobott cigaretta-végért lehajolni lássam. Átadni neki furcsa lett volna. Eloltottam a cigarettát a fatönkön és letettem magam mellé. Odajött, és a cigarettavéget is gondosan eltette a bádogdobozba. — A fiamnak lesz — mondotta. Elindult vissza a barakk felé. De a félúton megállt. Zsebében keresgélni kezdett valamit, és végre egy szájharmonikát húzott elő. Felém fordult és halkan játszani kezdett egy régi dalt. “Nagy Bercsényi Miklós sirdogál magába’ Elfogyott szegénynek minden katonája...” Mikor befejezte a dalt, megtörölte a harmonikát, és újra eltette. Aztán visszament a barakkba. Ez az öregember többet mesélt nekem a magyar emigrációról, mint amit előtte és utána hallottam róla. Pedig csak pár szót váltottunk. A két kisgyerek visszajött a tele vödörrel. A nehéz súlytól meggörnyedve lépegettek, és nehezen lihegtek. Az egyik hároméves lehetett, a másik öt. Szerettem volna adni nekik valamit. De nem volt semmim. A deszkabódé falának támasztva hátamat, elgondolkodtam a világ dolgain. Csak akkor vettem észre Tubák megérkezését, amikor már mellettem állt. Kezében hosszú botot szorongatott, amelyen madzagra kötött horog lógott. Másik kezében egy kis kosár volt, fenekén pár döglött, apró hallal. — Te?... Igazán nem számítottam arra, hogy ... Úgy hallottam, hogy már elutaztál... — Még nem. Búcsúzni jöttem. — Régen vársz?... Sajnálom, hogy horgászni mentem... Ha tudtam volna... Zavartan forgatta kezében a horgászbotot. — Itt maradsz vacsorára? __Nem, Tubák. Sajnálom, de nem lehet. Várnak rám a táborban. De te ne zavartasd magadat, ha el akarod készíteni vacsorádat. Majd közben beszélgetünk. 38
