Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Vaszary János: Uj titkár. TUBÁK CSODÁLATOS ÉLETE (Folytatás) Pár nap múlva minden vágyam az volt, hogy minél előbb elkerüljek innen. De meg kellett várnom a válaszokat azokra a levelekre, amelyeket innen írtam külföldi barátaimnak. Elő kellett készítenem továbbutazásomat. A várakozás napjait azzal töltöttem, hogy a hegyekben és az erdőkben csavarogtam. A természet békéje lassan szivembe költözött. Elnéztem a szálló felhőket, amelyek millió évek óta úsztak a békés égen. Ha milliószor lecsapódtak is, hogy megitassák a földi szomjúságot, párájuk felszállt újra, hogy felhőkbe tömörüljön, és folytassa örök útját. Minden az élet örökkévalóságát zengte itt. A tojásból kibújó madárfiókák csipogása, a kis patakban úszkáló halak halk csobbanása, a virágok megtermékenyítő porát hordozó szélnek lágy suttogása. Csak az ember száll szembe az Isten munkájával, hogy megpróbálja elpusztítani. De az idők elsöprik, mint a szemetet. Eltemeti a por, megrágják a legkisebb, legmegvetettebb férgek, és sírja fölött fü ütközik, hogy békésebb állatokat tápláljon. A szovjet börtönöknek piszka, az emberi komiszságtól és butaságtól való megcsömörlés után újra megtaláltam önmagam. Újra megbarátkoztam az élettel, és megbékéltem sorsommal. Tubák látogatása egyáltalán nem lepett meg. Már napok óta tudtam, hogy itt van a közelben, egy erdei kis táborban. Csak azt nem tudtam, hogyan került ide. Biztos voltam benne, hogy megérkezésem hire rövidesen elér hozzá, és előbb-utóbb fel fog keresni. Egy reggelen megjelent nyúlánk alakja a vadvirágos réten. Már messziről megismertem járásáról, mozdulatairól. Egy fehér kiskutya ugrándozott körülötte. Mikor mellém ért, bizonyos meghatódottsággal néztük egymást. — örülök, hogy ki tudtál jönni. Én már több mint egy éve itt vagyok. Leült mellém a fűbe, az árnyékos bokor tövében. Kissé megőszült, megkopaszodott és sokkal soványabb lett. Tíz évet öregedett, mióta utoljára láttam. A kis fehér kutya barátságosan üdvözölt, és letelepedett ölemben, mintha régi barátok lettünk volna. — Mi van veled, Tubák? Hogy kerültél ide? Nem kellett biztatni, hogy beszélni kezdjen. Egy év alatt rengeteg mondanivaló gyűlt össze benne. Ezúttal szívesen hallgattam. Emlékeztetett az elmúlt idők napjaira, amikor minden bajunk és gondunk dacára boldogabbak voltunk, mint most. Nagy csaló az emlékezés. Megszépíti a legcsúnyább dolgokat is. Tubák élettörténetének legújabb fejezete sem volt túlságosan érdekes, bár bővelkedett drámai részletekben. Pár nappal az én szökésem után, neki is sikerült megszöknie. Keserves kalandok után végre eljutott a Pasaréti útnak abba a bizonyos házába. De az özvegyet már nem találta ott. A szomszédoktól megtudta, hogy pár nappal a körülzárás előtt elment egy autó-karavánnal. Valószínűleg eljutott nyugatra. Tubák minden keserves erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. — Lehet kérem a vezérigazgató úrral beszélni? — Hogyne kérem, a csinos nők számára mindig rendelkezésre áll. — Akkor jelentse be, hogy a felesége van itt. Kedveskedés. — Mondd, édesem, nem vagyok ebben a kalapban tíz évvel fiatalabb? — Hány éves is vagy tulajdonképpen? — Huszonhárom. — Kalapban vagy anélkül? Skót a borbélynál. — Mennyibe kerül egy hajvágás? — Egy shilling. — És egy borotválás? —• Két cent. — Akkor kérem borotválja le a hajamat. Félreértés. Feleség: — Nézd, Artur, a szomszédban milyen helyes pár lakik. A férj mindennap még az ajtóban megcsókolja a feleségét, amikor hazaérkezik. Miért nem csinálsz te is így? Férj: — Hát csak nem csókolok meg egy idegen aszszonyt! Nem is ismerem azt a nőt! Posta Indiában. 33
