Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Asszony a szobalányhoz: — Nézze Mari, magának adom ezt a ruhát, alig hordtam néhányszor. — Nagyon köszönöm, úgyis mindig ebben tetszettem legjobban a vőlegényemnek. A boldog ember. John találkozik Biliéi, és örömtől sugárzó arccal mondja: —■ Én vagyok a világ legboldogabb embere! Reggel fizetésemelést kaptam, délben megnyertem a főnyereményt... — Óriási! De miért vagy feketében? — Mert most viszont az anyósom temetésére megyek! Barátnők. — Mit szólsz hozzá, édesem, Tóni azt kérdezte tőlem, hozzámennék-e feleségül, és csinálnék-e belőle rendes embert? — Na és melyikre határoztad el magad? Jubileum. A könyvelő 25 éves jubileumán egy zárt borítékot kap a főnökétől. Remegő kezekkel bontja fel, és nagy meglepetéssel látja, hogy a főnök aláírt fényképe van benne. — No mit szól hozzá, — kérdi a főnök, — ugy-e a legalkalmasabb ajándék? — Igazán hasonlít önre. . . — dünnyögte a könyvelő. Kedves meglepetés. Ingyenes levegöszolgáltatás Elérte az annyira óhajtott célt, de nem nyert vele semmit. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. De a sors végetvetett tépelödésének. Aznap éjjel a német és magyar csapatok maradékai kitörtek Budáról. Az oroszokat váratlanul érte ez a támadás. Az első percek zűrzavarában olyan pánik vett erőt rajtuk, hogy fejveszetten menekültek a maroknyi csapat elől. Ez a kezdeti siker azonban csak órákig tartott. Mikor az oroszok újabb csapatokat vetettek be, jóformán teljesen megsemmisítették a kitörő erőket. Csak egy csekély részük tudott átvergődni az oroszok arcvonalán, és eljutni Dunántúlra. De Tubáknak sikerült csatlakozni ehhez a szerencsés élcsapathoz. Tihanynál megsebesült. Végre Szombathelyre került, ahol összeakadt az özveggyel, akit annyira keresett. Mikor idáig ért elbeszélésében, nagyot sóhajtott, és elhallgatott. — És mi történt?-— Házasságot kötöttünk. Ezt olyan szomorúan mondotta, hogy rossz sejtelmeim támadtak. Arra kellett következtetnem, hogy ez a házasság nem volt túlságosan boldog. De tapintatból nem kérdeztem semmit. Megvártam, amig folytatta elbeszélését. — Házasságunk csak egy napig tartott. — Miért? — Mikor házasságot kötöttünk, már tudtuk, hogy Magyarországot fel kell adni... A kiürítés lázasan folyt... Az utolsó percekben sikerült egy vagont szereznem... Ebbe a vagonba raktuk be mindenünket, amink volt... Mert neki sikerült valamit megmenteni Budapestről... És rokonai voltak Szombathelyen... Ezek is velünk jöttek... Az ő holmijuk is ott volt a vagonban... Aznap éjjel elindult a vonat... Hajnalban befutottunk az első ausztriai állomásra... Én leszálltam, hogy vizet szerezzek... Közben jött egy légitámadás... Mikor visszaértem a vonathoz, csak füstölgő roncsokat találtam... Nem volt idejük menekülni... Elpusztultak valamennyien... Minden holminkkal együtt... Csak Pipszi maradt meg, mert velem jött, amikor vizet mentem keresni... — Milyen Pipszi? — Ez a kis kutya... A feleségem kutyája... A kutya, mintha megérezte volna, hogy róla van szó, vidáman felvakkantott ölemben. — Mindenem elveszett... Minden... Csak ez a kutya maradt meg. Tubák lehajtotta fejét, pár könnycsepp gördült végig arcán. Engem inkább Tubák szomorúsága hatott meg, mint ez a történet. Az utóbbi pár nap alatt tucatjával hallgattam végig az ilyen keserveket. Mindennapi história volt. A menekülés alatt ezren és ezren vesztették el így családjukat és mindenüket. Percekig tartott, míg Tubák erőt tudott venni magán, és újra beszélni kezdett. — Azóta itt élek... De már nincs célja az életemnek. — És hogyan élsz? — Nyomorultul... Mint a többiek... Nem kezdhetek új életet... Nem vándorolhatok ki... Nekem sehová sem adnak beutazási engedélyt... Háborús bűnös vagyok... Mindenki az, aki arany vitézségi érmet szerzett... Nyilvántartanak bennünket ... Mint az emberiség ellenségeit... A mi kis táborunk eldugott helyen van... Az erdő közepén... Abból élünk, hogy pálinkát főzünk... Krumpliból, rozsból, répából... Egy műegyetemi tanár állította össze a pálinkafőző berendezést... Régi esőcsatornákból, benzines hordókból... Persze, tilos dolog... 34
