Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-07-01 / 7. szám

A part kövei, kavicsai között sok-sok kagylót látok. Meg üres, élettelen csigaházat. A Jordán sodorta valamennyit a Holtengerbe, hogy aztán itt, a tenger vizében, aminek sótartalma kb. 18-25 %, menthetetlenül elpusztuljanak. Mert a Holttenger nem hiába kapta nevét: nem tűr életet magában. Egyszerűen kiveti magából, miként a Tisza kivetette a hamisanesküvő vén Márkus koporsóját... Vagyis más szavakkal: ami a Holttenger vi­zébe kerül, az jóvátehetetlenül elveszett! Pár korty után felfordúl és a tenger árja kisodorja a part csillogó kavicsai közé. Kisodorja örök nyugalomra, örök megnyugvásra. De csak — mégiscsak annyi időre —, ameddig egy messzi­­rőljött vándor kezei közé nem veszi, hogy ját­szadozzék véle, vagy hogy magával vigye em­lékként a Holttenger partjáról..-. Mintahogyan én is kezembe veszek egy ket­tényílt kagylót. Aztán megmutatom a napnak, hogy a gyöngyház szivárványszínei újra ra­gyogni kezdjenek rajta. Majd a fülem mellé tartom. Hallgatom, — és úgy találom, hogy a Holttenger édes muzsikája zúg, zokog benne. Mert valóban különös és szép a víz csobogása, amint a partot verdesi. S amikor tele lesz a lelkem dallal, muzsiká­val, akkor a kagylót zsebembe csúsztatom, hogy magammal vigyem emlékként a Holttenger partjáról... A tenger környéke különben üres és élette­len. Partjain se fü, se fa, se virág nem hirdeti a teremtő Isten nagy-nagy dicsőségét. De talán még rigó se füttyent, kakukk se szólal és pa­csirta sem dalol ezen a vidéken. S ezért hason­latos talán a mesékből ismert “réz vagy arany erdőhöz’’, hiszen ide még “a madár se jár...” A tengert körülölelő hegyek vulkánikus ere­detűek s úgy néznek ki, mint a megkopaszodott, huncut ember feje. Kelet felé, nem messze tőlünk, Nébó hegyé­nek — a Dzsebel Neba-nak — 1226 méter ma­gas kúpja emelkedik ki a környező hegyek fölé. Nébó az Ószövetség egyik szent hegye. A zsi­dóság, egyiptomi szolgaságából kiszabadúlva, negyven esztendőn keresztül vándorolt a kopár palesztin-sivatagban. Életük csupa nyomorúság volt. Sokszor égető szomjúság és észtelvevő éh­ség kínozta őket. Meg a sivatag kövei horzsol­ták véresre lábaikat. Érthető talán — legalább is emberileg —, hogy sokszor, igen sokszor kételkedtek az igaz Isten, Jahvé erejében. Annak ellenére, hogy Jahvé mindég választott népe között lakott, — hogy éjszaka tűzoszlop, nappal pedig árnyatadó felhő jelével vezette őket, — hogy végveszély idején mannával és fürjekkel vendégelte meg népét, — hogy nagy szárazság idején sziklából fakasztott vizet számukra.. . Igen, a zsidóság mégis lázadozott! Míg veze­tőjük, Mózes a Sinai hegyen Istennel beszél­getett s Tőle a tíz parancsot kapta népe szá­mára, addig a zsidóság arany-borjút állított föl a Sinai hegy lábánál és istenként táncolta kö­rül azt, az élettelen bálványt... Elég az hozzá, hogy Mózes, ennyi értelmet­len és esztelen istentagadás láttán, kételkedni kezdett Jahvé irgalmában, — amiért bűnhőd­nie kellett. Isten megengedte még neki, hogy a vándorlás végén feljusson a Nébó hegyé­re s hogy onnan meglássa Palesztinát, az “ígé­ret Földjét’’. Az ígéret Földjére azonban már nem tehette a lábát... Mózes — negyven esztendő keserves kínló­dása után — valóban fel is jutott Nébó magas csúcsára s onnan végig is nézett az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob földjén, — s aztán, szinte az ígéret Földjének küszöbén, összeros­­kadt és elaludt mindörökre.. . A zsidóság meggyászolta nagy-nagy vezérét, — aztán kezébe ragadta újra a vándorbotot, és továbbvándorolt Nyugat felé, Józsue vezetése alatt, aki Isten segítségével könnyűszerrel és túbák hangjával elfoglalta Kaánánt, a pogány kaánaniták földjét, ahol valamikor — évszáza­dokkal előbb, az Egyiptomba való költözés előtt Ábrahám, Izsák és Jákob lakott... Búcsúzkodom: Nébó hegyétől, — a Holtten­gertől, — és a Jordán folyótól, amelynek vize az életet jelenti az ígéret földjén, s amelyet Ha Jarden-nek, vagyis “felülről küldött”-nek ne­veznek a zsidók és Seriat el Kebir-nek, vagyis a “viz helyének’’ emlegetnek az arabok. Igen, az életet adó Jordántól is elbúcsúzom, mert kettős neve azt a tragédiát is sejteti ve­lünk, amit pillanatnyilag a Szent Föld kettété­­pettsége jelent az ott élő emberek számára.. . A SZAMARITÁNUSOK FÖLDJÉN Szamaria a mai Transjordánia legnyugatibb provinciája, régi ószövetségi emlékekkel teli. Szamaria a Jordán és a Földközi Tenger, vala­mint Judea és Galilea között terül el. Felszíne hegyes-völgyes. Lakói, a szamaritánusok — akiknek mai lé­­lekszáma alig éri el a kétszázat —, nem zsidók, habár vallásuk sok-sok elemet adoptált az ősi, mózesi alapokból. A szamaritánusok ősatyái va­lamikor a babiloni fogság ideje alatt-Kr.e. 590 körül — vánodoroltak Szamaria földjére, ahol megtelepdtek és összeházasodtak az ott élő megtelepedtek és összeházasodtak az ott élő “igazi zsidóknak” s ezért kizárták őket — a hetven esztendős babiloni fogságból visszatér­ve — még a Jeruzsálemi templom és a város falának az építéséből is, amiért a szamaritá­nusok Garizim hegyén külön szentélyt építet­tek maguknak, éspedig Szihem, a mai Nabíus közelében.--------- Folytatjuk -----—

Next

/
Thumbnails
Contents