Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Luigi Pirandello: A PÚPOS LÁNYKA HÁROM GONDOLATA Kilencesztendős koráig semmi baj sem volt vele: szépen nőtt, fejlődött. Akkor aztán, mintha a végzet egyszerre kinyújtotta volna a homályból láthatatlan kezét, hogy a fejére tegye, és így szóljon hozzá: “Eddig, és ne tovább!’’ Clementina hirtelen megállt a növésben, alig egy méternyire a földtől. Az orvosok, — hát persze! — nagy tudományukkal rögtön megállapították, hogy nem is lesz már magasabb. Angolkóros, limfatikus a gyerek... Mintha csak a diagnózis lett volna a fontos! Sokkal fontosabb kérdés volt, hogyan lehessen Clementina lábaival és törzsével megértetni, hogy nem szabad tovább folytatni a növekedést! A törzs és a lábak, szegénykék, ha már nekikezdtek, mindenáron nőni akartak, és nem hallgattak az okos szóra. Minthogy pedig annak a láthatatlan, erőszakos kéznek a nyomása alatt fölfelé nem fejlődhettek, széliébe terebélyesedtek. A lábak meggörbültek. A törzs elől-hátul kipúposodott. Hogy valamilyen irányba mégis fejlődjék... De vájjon nem így nőnek-e bizonyos törpe fácskák is, ága-bogas, csenevész elhajlásokkal? így ám. Azzal a különbséggel, hogy a fácskáknek nincs szemük, hogy lássák magukat, nincs szivük, amely érez, agyuk, amely gondolkodik; egy szegény kis púpos lánynak pedig van; azonkívül a törpe fácskát, legalábbis tudomásunk szerint, nem gúnyolják ki az egyenes törzsű társai, nem húzódnak el tőle, mintha még a látása is bajt hozna, nem menekülnek közeléből a madárkák; egy szegény púpos lánykától viszont elfordulnak az emberek, és még a gyerekek is elszaladnak, ha meglátják; végül pedig a fácskának nem hiányzik a szerelem, mert májusban magától kivirágzik, amint a természet parancsolja és bármilyen csenevész is, őszre megtermi a maga gyümölcsét, míg egy szegény púpos lányka... Mit tagadjuk: Clementina a természet rosszul sikerült alkotása, és ezt már sehogyan sem lehet jóvátenni. Aki levelet ír, ha elrontja, egyszerűen eltépi, és újra kezdi. De egy életet? Az életet nem lehet ismét elölről kezdeni, ha egyszer széttépték fonalát, ezt különben a jó Isten is látja. Vannak, akik hasonló körülmények közt elvesztik az Istenbe vetett hitüket. De Clementina hívő lélek. Meg van győződve arról, hogy Istennek valami titokzatos célja van vele, azért alkotta olyannak, amilyen. Vagy legalább önmagával is elhiteti, hogy hisz ebben, — hiszen különben kétségbe kellene esnie! Ilyen magyarázat mellett viszont még kivételes kegyelemnek is tekintheti kegyetlen nyomorúságát: fölemelő, rendkívüli kegyelemnek. Nagy boldogság zálogának, amely odaát vár rá, a túlvilágon. A mennyországban. Milyen szép kis angyal lesz majd az égben Clementina... És így aztán néha rámosolyog az utcán, séta közben az emberekre, akik utána fordulnak. Mintha ezt mondaná: “Ne gúnyoljatok hát! Láthatjátok, hogy én mosolygok elsőnek a magam furcsaságán. Igen, ilyen vagyok; nem magam akartam: Isten alkotott nyomoréknak, azonban ne szánjatok, hiszen én sem búsulok, mert ha Isten akarta, hogy ilyen legyek, bizonyára kárpótolni is fog majd valamikor, földi szenvedéseimért!” Egyébként a lábai nem is túlságosan feltűnőek, a hosszú ruha alatt. Csak a jó Isten tudja, milyen sok szenvedésébe kerül Clementinának, hogy ezt a két rossz lábat rendes járásra kényszerítse. És mégis mosolyog. Annál többet kínlódik, minél inkább azon igyekszik, hogy ne himbálódzék erősen járás közben, mert így kevésbbé szúr szemet az embereknek. Persze, azért nem tűnhetik el észrevétlenül a tömegben. Hiszen púpos... De mégis, ha sikerül rendes léptekkel járnia, kicsit vontatottan és szerényen, és mindig mosolyogva... Időnként mindig akad valaki, aki valóban kegyetlenül viselkedik vele szemben: hosszan, nézi Clementinát, esetleg résztvevő arccal, a pillantásával méregeti és figyeli, mintha azon töprengene, hogyan is tud járni ilyen lábakkal. Clementina, ha azt látja, hogy még szokott mosolya sem képes ezt a könyörtelen kíváncsiságot lefegyverezni, megszégyenülten elpirul, és lehajtja a fejét; néha annyira elveszti az önuralmát, hogy csaknem megbotlik, és végigvágódik a földön; ilyenkor aztán úgy elfutja a méreg, hogy legszívesebben felemelné a ruháját, és rákiáltana a kegyetlenre: “No tessék: most már láttad a lábamat? Akkor hát hagyj tovább békében nyomorékoskodnom." Ebben a városnegyedben még kevéssé ismerik. Csak néhány hét előtt költözött ide. Ott, ahol azelőtt lakott, mindenki ismerte, már senki sem kellemetlenkedett neki. Hamarosan itt is így lesz ez. Csak türelem! Clementina nagyon örül az új lakásnak, amelynek ablakai csöndes és tiszta kis térre néznek. Reggeltől estig kézimunkázik, kelengyéket hímez megrendelésre. Művészi módon, szívesen dolgozgat. A húga (mert húga is van Clementinának, Lauretta a neve, öt évvel fiatalabb nálánál, de... az nem nyomorék, nem bizony! Sudár, szép, szőke, viruló leány) masamód, és üzletbe jár. Minden reggel nyolckor megy el hazulról, és csak este hétkor tér vissza. A két nővér kölcsönösen anyáskodott egymás felett; előbb Clementina töltötte be az anya szerepét Lauretta mellett, most pedig Lauretta viselkedik úgy, mintha Clementina a gyermeke volna, pedig öt évvel idősebb nálánál. De a kis púpos, kora ellenére is, olyan maradt, mint egy tízéves kislány. Lauretta ellen18
