Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
ben már annyi tapasztalatot szerzett rövid életében! Ha ő nem lenne.... Clementina gyakran tátott szájjal hallgatja, amiket a húga mesél. — Jézuskám, Jézuskám, micsoda dolgok! És közben tisztában van azzal, hogy két szegény, görbe lábával sohasem léphet be abba a titokzatos világba, amelynek létezéséről húga elbeszélésén keresztül szerez tudomást. Irigységet nem érez emiatt, csak egy kis homályos félelmet és megindultságot, részvétet, önmaga iránt. Lauretta egy szép napon kirepül majd az otthonos fészekből, abba a másik világba, amelynek számára született, de mi lesz akkor szegény Clementinával? Magára marad? Lauretta mindig megnyugtatja; újra és újra esküvel fogadja, hogy még akkor sem hagyja el, ha férjhez megy. Clementina Lauretta jövendőbelijére gondol. Ki lesz vajon? Hogyan fognak megismerkedni? Talán az utcán... A férfi meglátja a lányt, napokon keresztül messziről követi; aztán egy este megszólítja___Vájjon mit mondanak egymásnak? Jaj, milyen furcsa lehet a szerelem... A kis, púpos lány álmodozva ül munkaasztalánál, és nem képes kezébe venni a himzést, amely előtte hever. Kibámul az ablakon... Ugyan mit néz? A szemközti ház egyik ablakánál hosszúhajú, Krisztus-szakállas szép, szőke fiatal férfi ül, a párkányra könyökölve, homlokát a kezébe támasztva. Lehetséges volna? A fiatal férfi pillantása Clementinára szegeződik, különös állhatatossággal nézi. Sápadt.. .Istenem, de sápadt! .. .Beteg lehet. Clementina most először látja, ott az ablaknál.. .És lám, a férfi tovább bámulja őt... Clementina megzavarodik; aztán nagyot sóhajt, és erőt vesz magán. “Nem engem néz!” —ez az első gondolata. Ha Lauretta otthon lenne, azt hihetné, hogy a fiatal férfi talán őmiatta___De Lauretta napközben soha sincs otthon. Inkább az a valószínű, hogy a szomszéd lakás egyik ablakánál ül valaki — valami szép fiatal lány, — és a sápadt idegen azzal szemez. Mégis — az ember azt hihetné, hogy egyenesen idenéz, egyenesen Clementinát nézi! De ilyen rajongó szemmel? Ugyan, ez lehetetlen! No lám! Most intett a kezével a szőke ifjú, mintha köszönténél Clementinát? Nem, nem lehet! Bizonyára a szomszédba integet át. Clementina az ablakhoz lép, a zsámolyra hág, amelyen a lábát szokta nyugtatni és — feltűnés nélkül — kitekint a szomszédos ablakokra, előbb jobbra, aztán balra... Majd az alsó emeleti ablakra is lenéz, utána föl, a felsőre... Sehol senki! Félénken megfordul, lopva egy pillantást vet a szőke férfira és íme.. .az ismét int neki, most már semmi kétség, valóban neki! Clementina elmenekül az ablaktól, ki a szobából, vadul dobogó szivvel. Hogy is lehet ilyen csacsi! Biztos, hogy tévedés az egész... Az az ember rövidlátó lehet. Ki tudja, kivel tévesztette össze... Talán Laurettával? Perszel Bizonyára követte Laurettát az utcán. Megtudta, hogy itt lakik az ő lakásával szemben.. .De hiszen ahhoz, hogy ekkorát tévedhessen, nem rövidlátó, de egyenesen vak kellene legyen!... Pedig nem is visel szemüveget.. .Igaz, ami igaz, — Clementina arca nem is csúnya; valóban hasonlít kissé a húgához. De az alakja! Talán, — a férfi amint így távolról látta, asztalkájánál, a párnákkal magasított ülésű karosszékben, valóban azt hihette, hogy Lauretta ül ott... Aznap este alaposan kikérdezte a húgát. De Laurette elképedve bámult rá: — Micsoda szőke fiúról beszélsz? — Aki ott lakik, szemben. Nem vetted még észre? — Nem én! Ki az? Clementina pontosan leírja az idegen férfit. Mire Lauretta kijelenti, hogy semmit sem tud felőle, sohasem találkozott vele, se közelről, sem távolról nem látta. Másnap élőiről kezdődik a dolog. A fiú megint ott ül az ablaknál, a párkányra könyökölve, szép, szőke fejét tenyerébe támasztva. És nézi, nézi Clementinát, ugyanolyan áthatón merev pillantással, mint előző nap. Clementina nem hiheti, hogy ez az ember, aki olyan nagyon, nagyon szomorúnak látszik, gúnyt űz belőle. Miért is tenné? Hiszen ő csak egy szegény, szerencsétlen kis púpos lány, aki úgyse vehetné komolyan a tréfát. Eszébe se juthatna, hogy belekapjon a horogba, és illúziókba ringassa magát___De hát akkor? No tessék, már megint integet, akárcsak tegnap. Üdvözlő mozdulatot tesz, aztán többször egymásután, gyorsan bólint, mintha mondani akarná: “Neked, igen neked szól a köszöntésem.” Majd kétségbeesett mozdulattal, kezébe temeti az arcát. Clementina nem képes tovább ott maradni az ablak közelében. Lemászik a székről, magából kikelve a szomszéd szobába siet és annak ablakából figyeli a szőke férfit, a lebocsátott függöny mögül. A férfi visszahúzódott az ablaktól. Elgondolkodva, elszomorodva áll a szoba közepén. De időnként felemeli a fejét, és áttekint Clementina ablakára, hogy lássa, nem tért-e még vissza a lány. Várja! Mit képzelhet ezekután Clementina? A következő gondolat ötlik az agyába: ‘‘Nem látja, milyen vagyok___” í És, hogy békében hagyják, a szegény púpos lányka a következő vakmerőségre vetemedik: az asztalkát az ablakhoz húzza, porrongyot vesz a kezébe, aztán egy szék segítségével, nagy üggyel-bajjal felkapaszkodik az asztal tetejére, és úgy tesz, mintha az ablaküveget tisztogatná, így legalább a férfi jól láthatja egész alakját! De kis hijja, hogy Clementina le nem zuhan az utcára, mikor észreveszi, hogy a fiatal férfi, amint meglátja őt az asztal tetején, felugrik, és dühösen, rémülten hadonászni kezd, könyörög a lánynak, hogy menjen le, menjen le, menjen 19
