Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Ebben a pillanatban a Bíró megmozdult. Erélyes, magabiztos léptekkel megkerülve a kapitányt, odament az ajtó melletti szekrényhez, kinyitotta, elővett belőle egy kis vörös kereszttel jelzett ládikát, s intett a cigánynak: “gyere!” Aztán Piluccal a sarkában kilépett az irodából.-— Mi történt? — ismételte meg a kapitány a kérdést. — Beteghez hívták, — mondta Emánuel, elvörösödve. — Doktor is ez a bíró? — kérdezte a kapitány, tisztelettel a hangjában. Emánuel legyintett. — Nem, de mivel orvos nincsen a faluban, őt szokták hívni, ha valakit baleset ér. Ebben a percben nagyot csapódott egy ajtó valahol hátul, s éles, csattogó asszonyveszekedés támadt, melybe beleröffent olykor a katonák durva röhögése. A kapitány megfordult, s ott hagyta az irodát. Siető léptekkel végigment a hosszú folyosón a zaj irányába, s a hátsó udvarra nyíló ajtóban megállt. Az ijedten utána siető Emánuel látta, ahogy a fiatal tiszt komor arca lassan vidám vigyorgásba ment át. Maga is kilesett a háta mögül. Az udvar közepén álló almafa körül Kicsi Ágnes kergette seprűvel a katonákat. — Kicsoda ez a nő? — kérdezte a kapitány, nevetve. — A szakácsnő, — felelte Emánuel, ijedten. — Jól főz? — akarta a kapitány tudni. — Kitünően! A kapitány gyorsan odakiáltott nehány kurta parancsoló szót a katonáknak. Azok nyomban megálltak, kemény vigyázz állásban, majd eloldalogtak a fa mellől. Kicsi Ágnes megfordult a hangra, és lihegve, szitkozódva támadt rá a kapitányra, kezében rázva a seprűt. — Ha az anyjuk odahaza nem tudta megtanítani tisztességre ezeket a maga katonáit, hát majd megtanítom én, hallja? Almalopó tolvajokat ne hozzon nekem ide a házhoz! Katona vagy nem katona, én ráncba szedem őket, ne féljen! A kapitány csak vigyorgott. — Kicsi Ágnes, — békitette Emánuel fontoskodva a termetes asszonyságot, — a kapitány úr számára készítse el a vendégszobát, érti? S gondoskodjék az ellátásáról is. A kapitáy úr egyelőre itt marad a házban. Kicsi Ágnes komoran végignézte a fiatal kapitányt, tetőtől talpig. Aztán fölmordult. — De a lábbelijét porolja le ám, amikor ide bejön, mondja meg neki! — Mit mond a mamuska? — kiváncsiskodott a tiszt. Emánuel restellkedve fordította le oroszra Kicsi Ágnes kívánságát, mire a kapitány hangosan elnevette magát. —• Akárcsak az anyámat hallanám! — mondta vidáman, s örömében megpaskolta a mellette elhaladó asszony széles hátát. —• Mama! — vigyorgott reá, s nyomban hozzá is fogott, hogy letakarítsa a csizmáit. — Anyád a böjti boszorkány, — dünnyögte Kicsi Ágnes boszsziúsan, visszadübörögve a konyhába, s becsapva maga mögött az ajtót. De a bosszúság már csak színlelt volt. Valami hirtelen nagyon szivén ütötte, s csordultig megtöltötte a szivét furcsa, váratlan meghatódással, mely szinte könnyeket sajtolt a szeméből. Először történt az életben, hogy valaki így szólította: “Mama.” Robert Burns angol költő, 1759-1796: JOHN ANDERSON, SZIVEM, JOHN... John Anderson, szivem, John, kezdetben, valaha, hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem. John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek; volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem. Szabó Lőrinc fordítása. Ady Endre: HÉJA-NÁSZ AZ AVARON Útra kelünk. Megyünk az (Őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, két lankadt szárnyú héja-ma(dár. Uj rablói vannak a Nyárnak, csattognak az új héja-szár(nyak, dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve (szállunk, valahol az Őszben megállunk, fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: egymás húsába beletépünk, s lehullunk az őszi avaron. 17
