Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-07-01 / 7. szám

Az Európa ellenesség ma az antinácizmus elnevezést viseli, és egyike azoknak a politikai ütőkártyáknak, amit a hitleri német politika túlzó nacionalista beállítottsága adott a téridegen hatalmak kezébe. Мд már felesleges megjegyezni, hogy a nacionalista elemek túltengése a közös európai problémák rovására volt a végső oka magának a német katasztrófának s vele együtt a közös európai szerencsétlenségünknek. Közömbös ennek a megítélésében, hogy a másik oldalon a lengyelek és a franciák is ugyanilyen tévedésbe estek, és hogy ennek a tévedésnek a következményeit ők is viselik. Bizonyos azonban, hogy a náci-fasizmusnak ördögként való falra festése — pont azok részéről, akik a véres szovjet terrort népi — és keleti demokráciának nevezték el, — nem más, mint annak a megakadályozására indított baktérium-háború, hogy a tévedések beismerése valaha is megtörténhessék.

A magyar irredenta gondolat kétségkívül csak egy kis töredéke azoknak a szellemi áramlatoknak, amelyek a jelenlegi, két hatalmi pólus között megmerevített status quo ellen feszülnek, de azért sem az angolszász, sem pedig a szovjetorosz hatalmi pólus figyelmét nem kerülték el. Amennyire bizonyíték ez a magyar irredentizmus létezése mellett, éppen olyan biztos, hogy egy revíziós, tehát Európa integrálása irányában megnyilvánuló törekvés ellen bizonyos megfigyelési periódus után a szellemi baktériumháborút megindítják.

Ezért minősül a magyar irredentizmus merényletnek a ‘‘dunavölgyi népek” békés együttélése ellen. Ezért fasiszta, nyilas, náci, briganti mindenki, aki akár revízióról, akár a status quo más vonatkozásban való megbontásáról beszél. Ezért került közös nevezőként a fasizmus, a nácizmus, a spanyol ellenforradalom, a Mac Carthy akció, a Poujade mozgalom és a magyar szabadságharc alá a “reakciós” jelző. Igaz, hogy bizonyos elnéző engedménnyel ez utóbbi iránt, bizonyos okokból, amint látni fogjuk.

A magyar események túlságosan megrázták a világ közvéleményét, az európai országok reakciója túlságosan egységes és rokonszenvező volt irántunk. Az osztrák és német együttérzésen kívül az olasz kommunista párt szétbomlása, a párizsi L’Humanité szerkesztőségének felgyújtása, 10.000 spanyol önkéntes spontán jelentkezése és nem utolsó sorban egy csomó tárgyilagos amerikai újságíró közvetlen jelenléte, mind olyan körülmény volt, ami a kérdés óvatos kezelésére intett. Tekintettel saját közvéleményükre és különös tekintettel az amerikai elnökválasztásra, az angolszász kormányok sem maradtak közömbösek. Mégis: elvi támogatást a magyar ügy csak úgy kaphatott, ha annak eleve elveszik minden olyan színezetét, ami a kétpólusos politika képviselőinek nincs ínyére.

A “pártatlan” bírói forum csak addig támogat bennünket, amíg igazságunk kivívása nem jelenti a Yaltaban elrendezett status quo megbontását. A továbbiakban pozitív magatartást tart szükségesnek az előadó, és reméli, hogy sem a régebbi, sem a legújabb emigráció nem hagyja magát elvakítani.

Ismerjük fel végre, hogy a mi magyar ügyünk, éspedig úgy a félszabadulás ügye, mint az elvesztett birtokállományunk visszaszerzéséé, szerves része egy nagyobb összefüggésnek. Beletartozik azoknak az erőknek összességébe, amelyek a világ jelenlegi, kétpólusos megosztását helytelenítik és egy harmadik pólus kialakítását, Európa összefogásás tűzik ki célul.

Az erőket ilyen irányban kell összefogni. Ez az erőösszefogás nem háborús célzatú ugyan, de nem kisebbedik ezáltal az erőfeszítés szükségessége:

Ha ugyanis feltesszük, hogy a háború nem más, mint egy olyan emberi intézmény, amivel népek közötti konfliktusokat vélünk megoldani, — nem vitás, — hogy minden háborús erőfeszítést a konfliktus megoldására irányuló erőfeszítésnek kell, hogy tekintsünk. Ebből azonban nem vonható le az a téves következtetés, hogy a konfliktusok békés megoldásához szükségképpen kevessebb erőfeszítésre van szükség. A háború elkerüléséhez egy háborút helyettesítő intézményre, tehát aktivitásra van szükség, nem pedig csak arra a negatívumra, hogy nem csinálunk háborút.

Ma, amikor Kruscsev pacifizmust hirdet, nem csinál mást, mint az angolszász nyugat, amely a párizskörnyéki békék eredményének megemésztése közben negyven éven át pacifizmusba burkolódzott, abban a tévhitben ringatván a világot, hogy a békéhez semmi másra nincs szükség, mint háborút nem csinálni. Tehát az idők során felmerülő konfliktusokat nem kell intézményes erőfeszítéssel megdldani, elég azokat elnyomni, vagy elhallagatni. Pedig a konfliktusok törvényszerűen jelentkeznek. Ez az első világháború után abban nyilvánul meg, hogy a győzők és legyözöttek közötti erődiszparitás kiegyenlítődött, tehát az elnyomás állapotának fenntartásához a rendőri intézkedések elégtelenné váltak. Míg azonban a két háború között csak Közép Európa került kisemmizett helyzetbe ,addig ma a kiszorítottság és öntehetetlenség állapota a kontinens egész nyugati felére kiterjedt.

Ma más ennek a félkontinensnyi térségnek öncélú összefogása és abból a téridegen erők kiszorítása jelentheti csak a második világhá5