Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Dr. Farkas László: SZELLEMI BAKTÉRIUMHÁBORU A MAGYAR ÜGY ELLEN. Érdekes előadás hangzott el a közelmúltban Buenos Airesben, melyet Dr. Farkas László tartott nagyszámú hallgatóság előtt. A KÁRPÁT az előadás közérdekű voltára való tekintettel részleteiben leközli az elhangzottakat, hogy a magyar emigráció szélesebb körei is olvashassák az érdekes -fejtegetést. Dr. Farkas előadásában a magyar jövőnek egy új szintézisre való felépítését, és ezzel kapcsolatban új magyar magatartást reklamál. Kimutatja, hogy nemzeti szellemi emigrációnk téves alapon áll a kibontakozás keresésében, majd így folytatja: Valóban tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Úgy látni a tényeket, hogy a történelmi Magyarország szétdarabolása és ennek a szétdaraboltságnak az állandósítása az utódállamok ügyes propagandájának eredménye ugyanaz, mintha azt állítanánk, hogy a vasutat a vasutasok találták fel. Ma már, amikor az első világháborút és annak következményeit 40 éves távlatból szemléljük, lehetetlen észre nem venni, hogy Trianon szerves része annak a kitartó és teljesen következetes politikai manőverezésnek, amely Európa és az európai civilizáció megsemmisítését tűzte ki célul, hogy a világ erkölcsi vezetését magához ragadja és ezen keresztül a világuralmat megszerezze. A D’Isreali által formába öntött politikai törekvések terén, a mi időnkben, tehát Lloyd George — Clemenceauéktól a Truman — Ghurchill-ig terjedő érában legalább három politikus generáció munkáját figyelhettük meg, amelyek céltudatosan hozták létre az Európa ellenes koalíciókat, a versenytárs kikapcsolására, és ehhez mindig felhasználták az európai disszidensek munkáját, éppúgy, mint ahogy a német-francia rivalizálás kihasználásával mindig lehetetlenné tudtak tenni minden egységes ellenfront képzést, ebben az egyaránt keresztény tradíciókat valló térségben. Magyarul az annyit jelent a múltra nézve, hogy nem Masarykéknak volt annyira szüksége a LLoyd George-Clemenceau-Wilson pártfogásra, hanem pontosan fordítva: ez utóbbiak politikai szertárának volt elengedhetetlen kelléke Gavrilo Rrineiptől kezdve Masarykon és Tituleseun keresztül Benesig és Titoig minden olyan tényező, amit a konstruktiv Európa szétfeszítésére felhasználhattak. Úgy volt szükségük a kis-Entente politikusokra, mint ahogy a vasúttársaságoknak szüksége van a vasutasokra. Azért fontos ezt így, kereken és egyértelműen leszögezni, nehogy a jövőre nézve ugyanabban a tévedésben maradjunk, amely immár negyedik évtizede kényszerít bennünket egy hibás körben járni, mint a köd az eltévedt sarkkutatót. A magyar jövőt mi sem tudjuk másképpen látni, mint egy, a történelmi határainkon belül újjászervezett népközösség képében: valljuk azonban, hogy ez csak az érdekelt társnemzetek összmunkája alapján, és csakis egy tradicionálisan keresztény Európa-konstrukció keretében valósulhat meg. Enélkül vajmi keveset remélhetünk egy “ügyes propagandától”, meg a világ lelkiismeretére való hivatkozásoktól. Nem tagadjuk ugyan a világközvélemény létezését, de tagadjuk, hogy ennek olyan kényszerítő ereje lehetne, amely annak az ellenkezőjét hozná létre, amit a két világháború győztesei, egyszerűen, mint győzők, és nem mint bírák, olyan brutális egyértelműséggel létrehoztak. Ha így akarunk eredményt elérni, a győztesek közvéleményéhez kell fordulnunk, és azt bizonygatnunk, hogy mi is vagyunk olyan jó disszidensek és olyan loyális “demokraták”, mint Benes-Titoék. Ha viszont ezt tesszük, ezzel az európai disszidensek sorába lépünk, tehát az Európa feldarabolást helyeseljük, végeredményben a revíziós gondolatot elejtjük. Az előadó szerint a szellemi baktériumháborúnak tényleg voltak sikerei ilyen értelemben, ami főleg abban nyilvánult, hogy a magyarság gondolkozásának tengelyébe a ma is tapasztalható passzív cso^ davárást állította. Majd folytatja: Lehetetlen nem számolni azzal a ténnyel, hogy a mai kétpólusú világ politikai tényezői egységesek voltak Versaillesben és Yaltaban, Trianonban és Potsdamban egyaránt, abban a tekintetben, hogy Európa kezéből a világ morális vezetését kiragadják, s hogy ennek a térségnek paralitikus állapotát állandósítsák. Míg azonban az első világháború után elégségesnek tartottak egy kis-Entente féle rendőri szervezet képzését, addig a Tengelyhatalmak visszavágása már arra a nyílt állásfoglalásra kényszerítette az angolszász nyugatot, hogy Európát egyszerűen megfelezze egy másik téridegen hatalommal, a pánszláv-szovjet szintészisen felépült új Oroszországgal. Az 1956-os magyar szabadságharc fejleményei arról is meg kell, hogy győzzenek, hogy az angolszász nyugat kész a megosztottság állapotát fenntartani, sőt megvédeni, mindaddig, amíg a másik osztályos társ növekvő étvágyát saját eszközeivel fékezni tudja. Egységesek tehát legalábbis annyiban, hogy az európai térségben egy harmadik pólus kialakulását egyaránt megakadályozandónak tartanak. 4
