Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
gyönyörű? Idáig hallatszott a muzsikaszó, alig akartak elaludni a gyerekek. Hol van Matyika? — Hazahúzza Mókus Miskával a királyi család díszhintóját, mert a királykisasszony is annyit táncolt, hogy alig állt már a lábán... Kucsma Kati hümmögött, és megcsóválta a fejét. Mókus Máli meg kedvesen mosolyogva elköszönt tőle, és hazament. Mikor Matyika is hazaért, bezárták az ajtót, leengedték a függönyt, és úgy aludtak, mint a bunda. A Nap, mikor lakásuk ajtajához ért, megállt egy percre csodálkozni. Elég régen látogátja már sugaraival az erdőt, de még nem érte meg, hogy ne találja kint a ház előtt Mókus Málit, amint javában szorgoskodik, és csinosítja lakását. Beleskelődött a föggöny egy ici-pici résén, és mikor meglátta az édesen alvó Mókus Málit és Mókus Miskát, meg a szék karjára tett báliruhát, megértett mindent. Elmosolyodott, és tovább vonult fényes ábrázatával. Kakukk Krisztina nagy bajban volt. Fájt a torka. Azért is nem ment el a bálba, pedig hej, de nagyon szeretett volna. No hiszem fel sem tűnt senkinek, hogy nem volt ott, nem hiányzott senkinek, mert nem nagyon szerették sem a madarak, sem a többi állatok, mert mindig azt kereste, kiben mi hibát találhat, hogy aztán elkakukkolhassa a legközelebbi bokor ágán. Beteg volt Kakukk Krisztina, be volt kötve a torka, fehér gyolccsal, és minden öt percben a lázát mérte. Még kakukkolni sem tudott rendesen. Suttogó lett a hangja, és minden szónak csak a felét tudta kimondani. Meghúzódott a bodzabokor ágai közt. Biztosan azért is fájdult meg a torka, mert lusta volt fészket építeni magának. Inkább kóborolt egyik bokortól a másikig, és ott pihent meg éjszakára, ahol éppen az est érte. Most bizony várhatott, míg arra ment valaki, mert aki csak tehette, lepihent a tánc után. Még az öreg Harkály Hugó is csak délben jött elő házából, hogy elkopácsolja a tizenkét órát. Végre mégis arrasétált Nyuszi Pubi a bodzabokor felé. Kakukk Krisztina kiült az ág legszélére, és megszólította. Nyuszi Pubi, aki éppen olyan félénk volt, mint testvérje, Nyuszi Nusi, először ijedten összerezzent, és mindkét fülét hegyezni kezdte. Aztán, mikor véletlenül felpillantott a bodzabokorra, felkacagott. Hogyne, mikor olyan mulatságos volt Kakukk Krisztina a fehér kendővel a torka körül... Kakukk Krisztina meg is sértődött volna rajta, ha nem lett volna olyan beteg. Bágyadt hangon szólt: — Nyuszi Pubi, kérlek, menj el, és keress nekem orvost, mert nagyon fáj a torkom. Neked olyan jó szíved van. Mást nem is kértem volna meg rá, csak téged, tudom, hogy te megteszed. — De hiszen — szabadkozott Nyuszi Pubi — én nem ismerek itt senkit, aki téged meg tudna gyógyítani. De várj csak... mégis, tudok valakit... Ha ugyan megfelel neked. Ismerem Hörcsög Henriket. Nagyhírű, tudós professzor 6, mindenféle betegséget meg tud gyógyítani, csak... olyan messze lakik. Túl lakik az erdőn, és tudod, hogy én félek olyan messzire menni. — Mégis — kérlelte Kakukk Krisztina —, most az egyszer tedd meg a kedvemért. Talán meg is halok, ha nem hozol rögtön orvost... Erre mégis csak elindult Nyuszi Pubi, hogy orvost hozzon, mert egy világért sem akarta, hogy meghaljon Kakukk Krisztina. Az erdő legszélén még megállt, és körülnézett, nem fenyegeti-e valami veszedelem, aztán átugrotta az árkot, melyen túl már a szántóföld kezdődött. Az árok szélén nőtt vadárvácska csodálkozva nézett utána, mert még sohasem látta, pedig ő is régóta lakik az árok partján, hogy Nyuszi Pubi túlmerészkedik az erdő szélén. — Vájjon hová mehet?... Szent László megsiratja a kardjától elesett magyarokat. Szent István király idejében lett népünkből valóságos európai nemzet és európai állam. Am a nagy király halála után súlyos harcok, nehéz idők következtek. Zavaros trónviszályok bomlasztották népünk egységét, és a szomszédos teuton hatalom kapzsi mohósággal avatkozott a civódó ország ügyeibe. A befogadott idegenektől megzavart nemzet a királyharcok során öldöklő pártokra szakadt, és a magyar ellenségként irgalmatlan kegyetlenséggel gyikolta egymást. A háromszor koronázott Salamon idejében már úgy látszott: véres végzet települt nemzetünkre, s képtelen magát alóla kiszabadítani. Testvéri megbékélésünk e végzetes időkben éppen olyan életet és halált eldöntő lett, mint száz esztendővel azelőtt megbékélésünk a környező keresztény világgal. És ekkor szent és vitéz lovag támad közöttünk, az Árpádok egyik legcsodálatosabb hőse, és ad nemes példát, hogy ha már a téveteg s gyarló élet testvért testvérrel fordít szembe, a kegyetlen testvérharcok elesett, halott magyarjait sirassuk meg őszinte, mély bánattal. 1074- március 14.-én Mogyoród mellett vívja Szent László a “császár hűségén élő” Salamonnal véres csatáját. Kemény tusa után az ütközet napnyugtára eldőlt. S a nemzete árulójává lett, esküszegő király megfutamodott, rádöbbenve, hogy “nem segíti az Ur őt a háborúban”. Serege, amelyben “nemcsak teutonok, vagy latinok estek el, hanem a magyar királyság hadának nagy része”, vérébe fagyva maradt a harcmezőn. S “látván azért Szent László a nagy vér-ontást, — írja legendája — miért nagy kegyelmes szivű vala, felette sír (Folytatás a túloldalon.) 61
