Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
A völgyben egy kun lovas menekült, nyergében ritka zsákmánnyal, egy sikoltozó fiatal leánnyal. — Maradjatok! — kiáltotta László, és lovát megsarkantyúzva a kun után eredt. A kun kétségbeesetten szorította lovát. Rémülten tekintgetett hátra. Tudta, hogy vége van, ha az üldöző óriás utoléri. Néhány öl távolság volt a két ló között, de a távolság nem fogyott. — Hugóm' — kiáltott László a sikongó leánynak. — Rántsd le a lováról! A leány megragadta a kun derekát, és nagyot rántott rajta. A ló kiszaladt alóluk. Mindketten a földre zuhantak. ■— Kegyelmezz! — ordította a kun. Késő volt. A következő pillanatban bezúzott koponyával terült el a földön. László pedig felsegítette a megszabadított leányt a földről. IV. (Folytatás-) Mikor László a Mátra-hegy alatt táborozott a kunokkal szemben, nagy volt a szárazság. A király serege a szomjúságtól egészen ellankadt. A szent király maga ment vizet keresni, de vízre találni nem tudott. Ismét buzgón fohászkodott Istenhez, felsóhajtván: — A magyarok Istene nem hagyhat el bennünket! S amikor imája után több helyen kardjával beleszúrt a sziklás hegyoldalba, kardja nyomán azonnal kristálytiszta források buggyantak ki. A megenyhült sereg azután könnyűszerrel verte szét a szomjúságtól gyötört kunokat. A forrásokat máig Szent László forrásainak nevezi a hagyomány. — Úgyis tudom, hogy fent vagy! — hallotta most Sanyi húga csúfoldódó hangját, aki pisze orrával máris kiszagolta, hogy a fiuknak valami “titkuk” van. Az este egyedül 6 volt ébren, mikor Sanyi hazajött. Szólt is bátyjához, de az nem felelt. Arca olyan... különös volt. Mire gondolhatott? Betyár is vele volt, de Betyár nem beszél. Meg aztán: Betyár akkor sem beszélne, ha emberi hangot tudna adni, mert Betyár: hűséges, mint egy... mint egy kutya! A kislány most is már percek óta figyeli bátyja arcát. Hogy megmegrebben szempillája... vöröses haja csapzott, nem szorította háló alá, mint máskor szokta... Széles szája, mely fölött sötétedő árnyék jelzi, hogy majd bajusz nő ott, idegesen megmegrándul. S még most sem nyitja ki szemét! Mari nem is sejti, hogy éppen arra gondol, hogy mindjárt veszekedést kezd vele, miért olyan kotnyeles. Aztán nyilall bele a gondolat, hogy hátha... hátha már nem is látja többé húgát? Hiszen ma: elmennek!. .. Felpattant az ágyból, s Mari felé villantotta egészséges fogsorát. Mari ott áll a kopott szőnyegen, az ablak függönyén beszűrődő reggeli napsugár kévéjében. Sötét hajának minden fürtje szinte röpködni látszik homloka körül. Piros szája duzzogva higgyed, egyaránt készen sírásra és nevetésre. Rózsaszín pizsamáját rég kinőtte: nadrágja alig takarja fél lábszárát s a kabát könyökénél tenyérnyi folt ékeskedik. Fejét féloldalt hajtja, mintha várna valamire. — Meg kéne simogatnom — gondolja Sanyi, de ez az ötlet annyira képtelennek tűnik maga előtt, hogy felnevet. —■ Szia, Mari! -— kiáltja a megszokott “indián” köszönést, majd meg zavartan túr szöghajába, ■— tudót mit álmondtam? — Mit? — ragyog fel Mari ,mert még sosem fordult elő, hogy Sanyi neki, éppen neki mondta volna el az álmát. Talán most elmondja a “titkot” is. Hiszen már ő sem olyan kislány, jövőre ötödikbe megy... —• Azt, hogy névnapod volt, és neked adtam az egész bélyegalbumot. Marinak olyan közel volt az álom a valósághoz, hogy hirtelen megkérdezte: — A kutya-sor is benne volt? — Minden, — bólintott komolyan Sanyi. — A marokkói sorozat is. Tudod mit? Ha jó leszel, és nem ütöd mindenbe az orrodat, és segítsz Édesnek, Mikulásra neked is adom. — Becs’ szavadra? — Becs’ szavamra! — És te? Neked nem kell az album? — Nem hiszem, hogy szükségem lesz rá... Apáék hol vannak? — A konyhában. A rádiót hallgatják. Sanyi a tik-takos faliórára ^pillantott. Hét óra múlt két perccel. Vájjon... ma este hétkor hol lesz? Mit csinál? Élni fog-e még?... Jó lenne tiz óráig aludni, vagy legalább kilencig, nem gondolni semmire. De még annyi mindent el kell intézni addig! Mit mondjon édesnek?... Apának?... Nem jobb lenne szó nélkül elszökni? Egy cédulát hagyni? Vagy talán Igaz Lacinak hagyni levelet, hogy magyarázza meg... A rádió kint szinte szuggeráló nyugalommal ismételte, hogy nem történt semmi különös, az itt-ott még ellenálló banditákat “felszámolták”, s a dolgozók nyugodtan foglalják el munkahelyüket, építsék tovább a szocializmust, szépen, nem látva és nem hallva meg semmit abból, ami felszín alatt élt, forrongott és most végre kitört: az egész nép szabadságvágyát. A közlekedés kitűnő, a hangulat nem kevésbbé...------ Folytatjuk ------56
