Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
POLITIKAMENTES EMLÉKEZÉSEK. Irta: Vaszary Gábor Ha Párizsról álmodozom, nem jut eszembe az Eiffel torony, sem a Notre-Dame, sem a múzeumok, sem a képtárak. Sok apró kis kép vonul el újra a szemeim előtt és ezekből az apró, széthullott emlékekből rakom össze azt a Párizst, amelyet szeretek. Eszembe jut például, amikor először Párizsba utaztam az öcsémmel, és a francia eszünket a kezünkben vittük ki, egy szótár és nyelvtankönyv képében. Pénzünk csupán annyi volt, hogy okosabb lett volna inkább Nápolyba menni vele, miután van egy ilyen mondás, hogy: Nápolyt látni és meghalni. Ugyanis legfeljebb még annyi pénzünk maradt, hogy Párizsba érkezésünk napján azon nyomban visszautazhatott volna egyikünknek a fele, — de érdekes, hogy ezt egyikünk sem akarta. Természetesen cigarettadohányt is vittünk magunkkal, vagy félkilóra valót. A francia vámőrök rögtön észre is vették a határon, és leszállítottak minket a vonatról. Elől mentek a vámőrök, utána az öcsém a fél kiló dohánnyal, és végül én zártam be a menetet a szótárral a kezemben, hogy kimagyarázzam ezt a roppant kínos esetet. A vámtiszt szobájában az összes hatósági személyek körülállták minket. — Je...je... — hebegtem félőrülten lapozgatva a szótárban, amely olyan tökéletes volt a maga nemében, hogy az is benne volt, mit jelent franciául tarjag, fitorka, meg döggyapjú, természetesen nagyon terjedelmes lévén, nehezen lehetett ráakadni a keresett szavakra. A vámtiszt lemondóan legyintett és odaszólt a vámőröknek, ahogy ezt később lefordították nekünk: —• Adják vissza nekik a dohányt, hát nem látják, hogy ezek lelkesednek! — Na, gyerünk csempész urak, — mondotta az egyik kedélyesen, és megindult visszafelé a menet, nagy boldogan a félkilós dohánnyal. Olyan boldogan, hogy a szótárunk tökéletesen ott maradt az állomáson. ♦ Miután franciául csak köszönni tudtunk, az öcsém mindenütt papírpénzzel fizetett, még akkor is, ha gyújtót vett, mert semminek sem értettük meg az árát. A péknél aztán elérte kiszámított végzete, már nem volt váltani való pénze, csak belenyúlt a nadrágzsebébe iszonyú kétségbeesetten, és kimarkolt egy kis pénzt belőle. A szőke pékleány rögtön megértette a helyzetet, és szépen kiválogatta a kezéből a szükséges összeget, és egyenkint megmutatta neki az elvett pénzdarabokat, mintegy ellenőrzésképen. Nagyon kedves volt ez a pékleány, később még utánunk is futott, két utcán keresztül futott a kenyérrel, amit a boltban felejtettünk. ♦ Szótár nélkül és vad fogyókúrát tartó kis pénzösszeggel, meglehetősen kedélytelen dolog Párizsban élni, ezért elhatároztam, hogy sürgősen meg fogok tanulni franciául. A francia név és lakjegyzékben kikerestem a legismertebb francia festőket, és tisztelgő látogatást tettem náluk. A művészet általános emberi gyengeség, és nem ismer országhatárokat. Hogy ne feszélyezze őket az a tudat, miszerint egyetlen francia szót sem tudok, úgy mentem el mindegyikhez, mint süketnéma. Tudniillik ez lélektani alapokra volt fektetve. Ha valaki egy szót sem tud franciául, bosszankodnak: — Mi a csudának jött ez ide ki? De ha süketnéma, akkor még sajnálják is. Biztonság okául még a jobb karomat is felkötöttem, nehogy utóbb még leírassanak velem valamit. Arra is ügyelnem kellett, hogy a társalgás el ne laposodjon, ezért tehát időnként a balkezemmel különféle jeleket írtam le a levegőbe, ők viszont tartoztak minden gondolatukat híven lejegyezni egy darab papírra. Otthon aztán többé-kevésbbé sikerült pontosan megállapítanom, hogy miről is folyt a társalgás. Ezek voltak életem legszebb vitaestjei. ♦ Ha Párizsról álmodozom, unalmas késő délutánokon, eszembe jutnak a párizsi lépcsőházak is, ahol két ember nem mehet el anélkül egymás mellett, hogy az egyik félre ne álljon, és azt ne mondja; — Bocsánat! Eszembe jut a Luxembourg kert, ahonnan esténként kitülkölik a sétálókat, mert bezárják a kertet és az utolsó pillanatban a virágágyak közé szaladt négyéves aprósághoz is így szól az őr: — Bocsánat, uram! Zárjuk a kertet, ha önnek is úgy tetszik. Eszembe jut a madaras bácsi, akinek a keze fejére szállnak a verebek, és az öreg a gyomorbajosok bánatos mosolyával eteti őket. Eszembe jutnak a szajnaparti könyvárusok, ahová minden vételkényszer nélkül eljárhatott az ember olvasni és jelet tett a könyvbe, míg elment ebédelni. ♦ Egyszer a körúton egy embert láttam üldögélni a járda szélén, két kezébe hajtott fejjel. 41
