Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Rögtön szóltam a rendőrnek, hogy intézkedjen, mert itt rosszul lett valaki. A rendőr odament velem az illetőhöz és megkérdezte tőle mi baja van. —• Nekem, semmi, — mondta. — Csak leültem ide pihenni. És magának mi baja van? — fordult felém, és tovább ült a földön. A rendőr is megdöbbenve nézett rám, hogy tényleg mi bajom van nekem, amikor nyilvánvaló, hogy ez az ember itt nem beteg. Úgy néztek rám megdöbbenve mind a ketten, mint az olyan vendégre, aki az első vizitnél leveti a cipőjét, és megkérdi, hol van a divány, mert le akar egy kicsit dőlni. Ugyanis annyit beszélt már a történelmi időkről, hogy egészen belefáradt. ♦ Az is szép Párizsban, hogy egyik sem törődik a másikkal. Egészen nyugodtan egy szál lepedőbe takarhatod a testedet, és elmehetsz mezítláb sétálni a bulvárra, senki sem fog megdöbbenni rajta, legfeljebb azt mondják: — íme, egy apostol. Csak meg ne fázzon szegény. Az udvariasságukban nem ismernek határt. Azt mondják: —• Uram, ön elbűvölt engem. Kegyed örök hálára kötelezett, boldoggá tett, hogy szóba állt velem. Sohasem fogom elfeledni. De öt perc múlva már azt se tudják, hogy a világon vagy. A bókokat nem szabad komolyan venni, de mégis mindez olyan jól esik az embernek. A franciák ugyan azt állítják, hogy már kiveszett a párizsiakból az udvariasság. Képzelem, milyenek lehettek azelőtt. Heine a maga idejében például gyakran csak azért kereste fel az olyan helyeket, ahol tolongtak az emberek, hogy hallhassa a francia hölgyek kedves bocsánatkéréseit. ♦ A francia nőkről azt állítják, hogy könnyű erkölcsűek és ezt el is hiszik azok, akik Párizst csak a pikáns vicclapjai és meztelen revüi után ismerik. Az viszont tény, hogy a francia nők már olyan tökélyre fejlesztették a hazudozást, hogy már az ellenkezője se igaz annak, amit mondanak, viszont az is igaz, hogy nem csak önmagukért hazudnak, mint más asszonyok, de egyetlen pillanatot se szalasztanak el, ha tudják, hogy egy kis hazugsággal boldoggá tehetnek valakit. A legrosszabb esetben azt mondhatjuk róluk, hogy kicsit csibészek. Jön például egy autóbusz, és a megállónál leszól a kalauz, hogy: — Megtelt! A fiatal leány, aki fel akar szállni, felkacsint jelentőségteljesen egy fiatalemberre, aki ész nélkül rögtön leugrik, mert az elegáns karcsú hölgy sejtelmes kacsintásai többet ígérnek, mint az autóbusz utazás gyönyörei. Mire leugrik, a fiatal hölgy már fel is szállt a helyébe. — Csak egy hely volt, — szól vissza a kalauz a fiatalembernek, aki fel akart újra szállni, és kétségbeesetten néz a tovarobogó autóbusz után és csak nehezen érti meg, hogy mi történt vele tulajdonképpen. ♦ A franciák nagyon szeretik a pénzt, illetve öreg napjaik gondtalan életét szeretik. Elszántan, irgalom nélkül dolgoznak 30-40 éven keresztül, hogy később, ha megöregedtek, egy kis házat vehessenek maguknak valahol vidéken. Pénzt senkitől se kérnek, és senkinek se adnak; egyáltalán nem szeretik, ha megzavarják őket a spórolásban. Ismertem egyszer egy különös francia kispolgári családot, ők még a hangos filmet sem ismerték. — Nem baj, — mondták — majd ha nyugalomba vonulunk, majd akkor utána nézünk ennek is. Addigra csak jobban tökéletesedik a dolog. Most még jobbra-balra kapkodnak az emberek a találmányokkal, addigra majd lehiggad az egész, — mondták. Mindennapi újságjuk regényfolytatásait nem olvasták el, hanem kivágták, és félretették. Majd csak akkor fogják elolvasni, ha már nem kell dolgozniok többé. Amikor öt könyvemet kölcsön adtam nekik, még nem tudtam erről. Mindegy, nagyon kedves dolog lesz, ha majd 30 év múlva elmegyek hozzájuk a könyvekért, és hosszú, fehér szakállam lesz. Majd megmutatják a csinos kis házukat. Büszkék lesznek és öregek és el fogják titkolni mind a ketten, hogy a gyomruk fáj. ♦ A francia kispolgár, ha színházba megy, nem érdekli, hogy mit adnak. Abban a színházban van a legtöbb bizalma, amelynek a pénztára előtt sorba állnak az emberek. így aztán előfordul, hogy egy bukméker-iroda előtt, — ahol szintén sorbaállnak az emberek, — megjelenik egy hölgy és két jó zsöllyét kér, lehetőleg középen... Sok rokonvonás van a franciák és a magyarok között: mindketten egyformán hamar lelkesednek, egyformán vakmerőek és bátrak és egyformán kedélyesek. Az előbb említett takarékosságban már nem hasonlítanak egymásra. A francia dolgozik egy életen át, hogy végül egy kis háza legyen. A magyarnál már fordítva van a dolog. Ma legyen meg a háza, és majd holnap fog érte dolgozni, hogy letörlessze az árát. 42
