Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Majdnem pofonvág, mert a kirakatban pólyák, babakelengyék vannak. Amilyen ügyetlen vagyok, nem néztem meg előbb, hogy hová húzom. — Bocsánat, — mentegetőzöm, — a következőt akartam megnézni... Oh, én szerencsétlen, abban a kirakatban pedig diszkrét edények végtelen sorozata van. Még üvegből valók is vannak közöttük. Ő dühös rám, én Tádéra haragszom. A második pont sem ér semmit. Hallgatva megyünk tovább. Most ő állít meg egy kirakat előtt. Persze, nem a kiállított reszelőket és fűrészeket nézi, hanem a tükörben önmagát. — Nézze, milyen szép orrom van! Nem is értem, hogy miért nem nyilvánították még eddig műemléknek. Szégyentelenül tudja saját szépségét dicsérni. Míg ő ódát zeng bájáról, belenézek a könyvbe. — A harmadik pont: szép szavak, hízelgés. Na ez éppen jókor jön. — Próbálok meggyőződést vinni a hangomba: — Tudja, hogy szép orra van? — dicsérem azt a kis hegyes vackot az arca közepén. Brr! Úgy néz rám, mintha káromkodtam volna. — Mondja, miért hazudik? —• De hiszen maga is azt mondta az előbb! Akkor maga is hazudott? — Amikor én mondtam, akkor igaz volt, de maga hazudik! Nem értem. Lehet, hogy ő sem érti, de neki van igaza. A hitem kezd megrendülni a könyvben: már a harmadik pont mond csütörtököt. — A küzdelmet azonban nem adom fel. Ha az a kispiszkos meg tudta vele hódítani azt a nagy darab nőt, akkor én ezt a kis zsebbélit ne tudnám? — Olyan nincs! Lássuk a következő pontot: mindig aktivnak lenni, cselekedni, új ötletekkel előjönni és így tovább. Igen ám, de mit lehet cselekedni alkonyattájt a Kossuth Lajos-utcában? Semmit, mert különben felír a rendőr. így kénytelen vagyok egy ötlettel előjönni: — Menjünk valahova vacsorázni. — Még korán van. —• Mire eldöntjük, hogy hová megyünk, addigra már késő lesz. Igazam van, mert egy hosszú veszekedés kezdődik. — Akármelyik vendéglőt ajánlom, egyik sem jó. A Gödör nagyon messze van, a Kárpátia nagyon közel van, a Kék Dunához nincs öltözve, a Potzmannhoz csupa öreg jár, az Arany Bika nem elég jó, és így megy tovább hosszú időn keresztül. Ez a pont legalább sikerült, mert igen aktivan veszekszünk. Végül megegyezünk és felmegyünk a Zieglerhez. Alig ülünk le, próbálok lopva belenézni a könyvbe, hogy mi a következő pont; ő azonban észreveszi és felhördül: — Ha velem van, ne olvasson! Milyen könyv van magánál? Országház. Nyúl utána, de én ijedten igyekszem eldugni a zsebembe. Végem van, ha ez a könyv a kezébe kerül. —< Adja ide! — kezd ideges lenni. — Valami butaság, — próbálom lebeszélni, de nem lehet. Feltűnik neki a nagy buzgalmam, ahogy gyömöszölöm Tádét a zsebembe. — Adja ide! — Csak nem akar az én jelenlétemben olvasni? — fordítom vissza a mondását. — A maga jelenléte! ___ — legyint a kia édes. Ez a nyomorult Tádé nem akar belemenni a zsebembe. Hja, mit várhat az ember egy olyantól, akit Brobridnyáknak hívnak!... —• Ha nem adja azonnal ide, akkor visítok és meglátja, hogy mi történik! Már húzza is széjjel a száját. — Miután jól ismerem őt, kénytelen vagyok odaadni. Egyszer már visított nekem, azóta sokkal rendesebb a magaviseletéin. Elkerekedett szemekkel olvassa el a könyv címét és ahogy belelapoz, egyre vidámabb lesz. Megtalálja az öt pontot és felnevet: — Hát én majd a hatodikon kezdem, a féltékennyé tevésen! Elsötétedik előttem a világ. Visszafelé sült el. a rabiga. Csak egy vigasztal: lehet, ha evvel a könyvvel hódítom meg őt, — akkor idővel ő is a nyelvével pödörné a bajuszát. 23
