Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
— Barátom, tudod-e, hogy már évek óta sehol sem fizetek lakbért? — Hát ezt hogyan csinálod? — Nagyon egyszerűen. Amikor beköltözöm, kétéves szerződést kötök. A leányom egész nap zongorázik, a szomszédok felmondanak miatta, a háziúr pedig elengedi a házbéremet, csak hamarább kiköltözzek... Fogorvosnál. — Megmondom előre, hogy fájni fog. De legyen férfi, harapja össze a fogát keményen. Most pedig nyissa ki a száját! Titoktartás. — Tud a feleséged titkot tartani? — De még mennyire. Már tíz éve vagyunk házasok, de még egyetlenegyszer sem árulta el, hogy mire költi azt a sok pénzt... Családi érintkezés. — Ez már igazán lehetetlen állapot, Oszkár. Mire te felébredsz, a gyerekek már az iskolában vannak, amikor pedig az örökös konferenciáidról haza jösz, már régen alusznak. Valahogyan fenn kellene tartanod a családi érintkezést velük. írj legalább egy levelezőlapot! Ravaszság. — Úgy látszik, szegényke későn mondta ki a boldogító „igenf’-t. TUBÁK CSODÁLATOS ÉLETE (Folytatás) Az országút egyik kanyarulatában szanaszét heverő halottak, döglött lovak, összetört szekerek és felfordult autók jelezték, az oroszok közelségét. Az orosz páncélkocsik a havas erdőszélen álltak, pár száz méterre előttünk. Úgy látszik, már nem számítottak komoly ellenállásra, mert elhagyták a páncélkocsikat, és egy nagy tűz körül melegedtek a hajnali ködben. Úgy leptük meg őket, hogy egyetlen lövést sem tudtak leadni. Egy sem maradt életben. Azok sorából, akik megjárták az orosz harctereket, és ismerték az orosz páncélkocsik kezelését, három kocsira való személyzet került ki. Ezek elindultak a három orosz páncélossal Párkány felé. Mint később megtudtam, szörnyű pánikot keltettek az előre nyomuló szovjet gyalogság között. Fej veszetten és súlyos veszteséget szenvedve menekültek vissza a párkányi hídon. Ebben a zür-zavarban a három páncélos személyzete megpróbálta hasznavehetetlenné tenni a hidat. De erre már sem idejük, sem elég robbanó-anyaguk nem volt. Az első ijedtségből magához tért orosz újabb páncélos alakulatokat vetett harcba. Mire az országúiról eltávolítottuk a halottakat, az összetört kocsik és autók roncsait, menekülésünk útja már újra el volt vágva. Visszafordulni lehetetlen volt a túlzsúfolt úton. Az emberek elhagyták a kocsikat, és gyalogosan menekültek a közeli falvak felé. Az országút megtelt káromkodó férfiakkal, síró asszonyokkal és jajgató gyermekekkel. Mindenki csak a saját bőrét, a saját családját akarta menteni. Kíméletlenül félrelöktek, és eltapostak mindenkit, aki útjukban állt. Ebben a pokoli zűrzavarban akadtam össze újra Tubákkal. Kocsim sárhányóján Ült, géppisztollyal ölében. Sapkáját elvesztette, zubbonya rongyos volt. Egy véres zsebkendővel verejtékező homlokát törölgette. — Mi az? Megsebesültél? — Semmi. Egy kis karcolás. — Mit csináljunk? Induljunk vissza gyalog Budapestre? — kérdeztem. — Nem lehet. Az oroszok már hátunk mögött is elvágták az utat. Most érkezett egy motorkerékpáros szakaszvezető, hogy figyelmeztesse az embereket. Tanácstalanul bámultam magam elé. Tubák rövid töprengés után megszólalt. — Valamit csinálnunk kell. Itt nem maradhatunk. Az oroszok minden tisztet agyonlőnek. Szó nélkül kezdtem kiráncigálni a bőröndöket a kocsiból. — Mi az? Megbolondultál? — Átöltözünk. Egy csomó civil-ruhám van. Tubák helyeselte az ötletet. A menekülők zsivaja egyre messzebbről hallatszott. Csak ketten maradtunk az országúton. 6 is belátta, hogy céltalan őrültség lett volna szembeszállni a közeledő orosz csapatokkal. De nem volt ajánlatos fogságba jutni sem. Le kellett vetni az egyenruhát. VASZARY JÁNOS: 24
