Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
fognak érte, hogy megkapják a pénzt, amit a megboldogult nekik szánt. —■ De ön mellettem fog állni, Mr. Harris? Tanúskodni fog a törvény előtt, hogy a megboldogult nem volt épelméjű, amikor végrendelkezett? Mr. Harris hallgatott egy pillanatig, hogy nagyobb nyomatékot adjon a válasznak. Aztán olyan pillantással, amit hódítónak vélt, Mrs. Morrisonra nézett, és kinyúlt a nő keze után. — Itt a kezem, rá, asszonyom. Nem tenném meg másért, mert hiszen bizonyos mértékben önmagamat hazudtolom meg ezzel, de egy olyan nőért, mint ön, akit — talán most már szabad bevallanom — hosszú esztendők óta szenvedve, de némán csodálok, önért mindent hajlandó vagyok megtenni___Mindent! Mrs. Morrison csendesen elhúzta a kezét, és felállt. Mélyzengésű hangja különösen csengett. —• Mr. Harris, ön tíz évig volt az uram ügyvédj e, es rengeteg pénzt keresett tőle. A bizalmasa volt, a barátja. Az uram ott halt meg maga előtt abban a nyugodt tudatban, hogy a végső akarata teljesedésbe megy. És most maga hajlandó a megboldogult utolsó kívánságát megszegni, hamis vallomást tenni a törvény előtt, a megboldogult magánéletét a bíróságra hurcolni, a lapokban szellőztetni, a nevét belerántani a sárba... Az ügyvéd zavartan hebegni kezdett. — Nem értem, asszonyom.... ezt a különös hangot___ Mrs. Morrison kiegyenesedett. Most úgy látszott, hogy jóval magasabb — nemcsak fél fejjel —, de sokkal magasabb az ügyvédnél. Szőke haja úgy ragyogott az ablakon beáradó fényben, mintha gyémántokkal lett volna teleszórva. — Kezdem megérteni, hogy a férjem miért nem hagyta a vagyonát férfiakra, csak nőkre... Nyugodtan, hidegen és parancsoló hangon mondta, mint aki befejezte a tárgyalást. — A végrendeletet nem fogom megtámadni. Intézkedjék, hogy betű szerint legyen végrehajtva. Mindennek úgy kell történnie, ahogy szegény, megboldogult uram akarta.... Amikor az angyal elfárad . .. Maurice Dekobra: CSALÓDÁS A védőbeszéd valóságos tapsvihart váltott ki, amelyet az esküdtszék elnöke gyorsan elhallgattatott. A védőügyvéd fejtegetései végeztével kinyújtotta hosszú karját a szép, szőke fiatalasszony felé, aki könnyáztatta arccal és reszketve ült a vádlottak padján. — Tisztelt esküdt urak! El tudják-e képzelni, hogy ez az asszony megölte az urát?! Még a köz vád képviselője sem állította ezt határozottan. A bizonyítékok nem helytállók! De, ha meg is ölte volna — az elhunyt erőszakos, gonosz jelleme érthetővé tenné tettét. Ennek a szerencsétlen asszonynak egész léte forgott kockán. Uraim! Védencem ártatlan! Az esküdtek tanácskozása csupán rövid ideig tartott és Simone Castor felmentésével végződött. Amikor Simoné hazaérkezett a lakására, házvezetőnője nagy ibolyacsokrot nyújtott ót neki zokogva, komornája pedig túláradó boldogságában a nyakába borult. Mikor a hűséges lány később kissé összeszedte magát, névjegyet adott át úrnőjének, amelyen a következő szavak álltak: WINTERSWYK BÁRÓ Avenue Hoche 43. —* Ez az úr már egy órája várakozik a szalonban, — jegyezte meg a komoma. — Mit akar? — kérdezte Simone. — Interjút? — Nem tudom, nagyságos asszony. Mindenesetre előkelő úrnak látszik. Miután Simone tükre előtt kissé rendbeszedte az arcát, átment a szalonba. Winterswyk báró felemelkedett helyéről. Elegáns, rózsásarcú, égszínkék szemű ember volt. A beszélgetést azzal kezdte, hogy választékos szavakkal gratulált az esküdtek nagyon bölcs, felmentő Ítéletéhez. — Az érdeklődése meghat, — mondta Simone. — Képzelje csak, előbb azt hittem, hogy valamelyik újság munkatársa... A báró tiltakozó mozdulatot tett. — Szenzációéhes újságírónak tartott?! Engedje meg, asszonyom, hogy közelebbi adatokkal szolgáljak, személyemet illetőleg. Hollandi ember vagyok, 42 éves. — Ezt igazán nem hinné az ember, báró úr. — Mert egész életemet szabad levegőn töltöttem. Műtrágyagyáram van Rotterdam közelében. Évente kétszázezer holland forintot jövedelmez, ami frankba átszámítva egész rendes évjáradékot jelent. A hollandi zavartan, pirulva elhallgatott, aztán elszántan, — mint ahogy a jó úszó a habokba veti magát — rátért jövetele céljára: — Mindezt azért mondom el, asszonyom, — jelentette ki, — mert azért jöttem, hogy megkérjem a kezét. — De báró úr, nem is tudom, hogy nevessek-e vagy megsértődjem? — Sem az egyik, sem a másik nem lenne 18
