Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
— És te,... Ágota,... beszélj te is... mit csináljunk?... A leány mozdulatlanul ült, testét a félelem rázta. — Nem tudom... —• Ébressze fel... az isten szerelmére, — kérlelte a tiszt az özvegyet — nem birom tovább, hallja,... ébressze fel! — Hihetetlen, — motyogott az alezredes, — mit csináljunk?... — Narcissa! Hallja-e? Ébredjen! — lépett most oda a transzban alvóhoz a kapitány és megrázta a vállait. —• Jóságos ég, — sopánkodott a megrémült özvegy... Most az alvó testén vad görcsök futottak végig, majd felnyitotta szempilláit és nyugodt, természetes hangján megszólalt... —• Sokáig aludtam... fáradt vagyok... Nem merték elmondani neki a történteket, úgysem értette volna meg. A transzban levő előtt rejtve maradnak a szeánsz részletei. Szótlanul, komoran búcsúztak a vendégek, az alezredes és a kapitány. —• Mit fogsz most csinálni? — kérdezte az öreg, amint beültek az autóba. —• Nem tudom... rettenetes rágondolni is... mit csinálhatok... képtelenség, agyrém... de hisznek benne. Te is, mindannyian. Pedig szeret ... e felől nyugodt vagyok. Oh, ez az átkozott fantóm, ez a halott római. Ha élne, könnyű volna a dolog... de így... — Hja... hja. — hümmögött az alezredes. — Nem lehet... ennek az éjszakának az emléke mindig közöttünk maradna... Ágota érzékeny, túlérzékeny... belesodródnánk valami tragédiába... meg kell oldanom... Józsi bácsi... végére kell járnom, mert belepusztulok... adjon tanácsot, mit csináljak? —• Nem tudom, én fiam, emberfeletti erők ezek... nem tudunk szembeszállani velük, nem is szabad... — De én nem engedem... az életem teszem fel rá... végére járok, akárhogyan... — Ahogy gondolod, fiam, —■ búcsúzott a vén katona a ház előtt, ahová ilyenkor mindig elkísérte a kapitány. A villa rácsos ajtaja döngve csukódott be, a soffőr rákapcsolt és az autó neki iramodott a sugár útnak, amelyen havat sikált az orkán... II. Másnap a kapitány felkereste barátját, az idegorvost és részletesen elmondott neki mindent. — Fatális história, végtelenül komplikált, — de azt hiszem megoldható, — válaszolta a specialista, akinek meglepő eseteiről, sikeres gyógyítási módjáról városszerte beszéltek és akinek növekedő híre már eljutott a legmagasabb szakkörökig és sokan nagy jövőt jósoltak neki. — Mindenekelőtt jelen akarok lenni egy szeánszon. — Azt eset után beszüntettük. — Feltétlenül rá kell beszélni az özvegyet. — Megkísérlem... de Ágota fél, tartok tőle, hogy kivonja magát. — Jelen kell lennie. Enélkül nem látok tisztán. Egyébként az eset érdekel önmagában is, azonkívül, hogy rajtad kell segítenem. —• Egy életre elkötelez szívességed... — Semmi, semmi, magamnak is tanulmány. Majd értesíts és küldess meghívólevelet. Három nap múlva az orvos megkapta azt. Este kilenc órára szíves megjelenését kérte az özvegy egy zártkörű autoszuggesztiós kísérlethez. Mikor a szalonba lépett, még nem ültek a táncoló asztalhoz, őt várták. — Narcissa húgom, — mutatta be nővérét Korpándyné, a többiek már ösmerősek voltak. — Ön a híres médium? örülök, hogy megismerhetem, — kezdte az orvos, aki szép, barna férfi volt, abból a típusból, akik a föllépés nyugodt biztonságával már az első pillanatokban megnyerik a nők érdeklődését. Az orvos különösen hozzá szokott már ehhez. Ideggyógyász volt és a gyöngéd nem általában érzékeny az ilyen benyomásokra. A gyakorlott társalgó szuggesztiv fölényével beszélt a leányhoz. — Városszerte ismerik a képességeit. Barátom, Ojtózy kapitány önre különösen felhívta figyelmemet. Ki szokta hipnotizálni? — Senki. Autohipnozis. Úgy hiszem... — Sajátságos és szokatlan. — Miért? — Mert autohipnozis tulajdonképpen nincs is. Külső ráhatás kell. — Nem. érzek ilyent. — Lehet, hogy nem érzi, de mégis annak kell lenni A finom, nervózus leány mélyen a szemébe nézett az orvosnak. Két szúrós, acélszürke szem kapta el a pillantást és amíg a mozdulatlan szemgolyók egymásra irányodva szinte küszködni látszottak egymással, a társalgás símán és'Udvariasan gördült tovább. — Nem f áraszt ja a transz? —■ Néha nagyon... abba is hagytuk egy időre. — És ma, csak az én kedvemért? — Nem, azaz nemcsak... A kapitány kért meg. — Nagyszerű ember,... jegyezte meg most hirtelen az orvos. — Ki? — Ojtózy, igazán irigylem... a szerencséjét. — Nem értem... — Bocsánat. A házasságára gondoltam... úgy tudom... A leány nem bírta tovább. Az átható pillantás, az orvos különös modora megzavarták. Lehunyta szemeit és leroskadt egy karosszékbe. Feje hátrahanyátlőtt és ugyanaz a dermedtség látszott rajta, mint az előző szeánszokon. A többiek, akik félrevonulva várakoztak a szalon hátterében, most köréjük csoportosultak. Már 34
