Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6. szám

részére lehetne képezni a felügyelői karbeli tiszteket.

Nem ilyen egyszerű a feladat Dunántúl északi felében, a Balaton felett, ahol nincsen egy kifejezetten nagyváros, amely nemcsak lélekszámra, hanem kulturális és gazdasági vonatkozásban messze túlemelkedik a többieken, s így magától értetődően e tájegység természetes fővárosa lehetne. A lakosság számát tekintve ma — Győr a legnagyobb város Dunántúl északi felében, de a század elején még Sopron vitte az elsőséget. Győr ugyancsak vezető helyet tölt be Észak- Dunántúl gazdasági életében is, a mellett a legjobb közlekedési csomópontok egyike. Erős versenytársa azonban Szombathely, amelynek lakossága ma már a 60.000 körül jár, szintén nagy közlekedési csomópont és ipari-kereskedelmi szempontból is ugyancsak nagy fejlődésnek indult. Ezzel szemben kultúrális vonatkozásban Sopron elsősége a nyugati végeken elvitathatatlan, ha gazdasági tekintetben Nyugatmagyarország egy részének elvesztése miatt sokat vesztett is jelentőségéből. A kommunista rendszer is erősen nyomja a ‘leghűségesebb várost’: pár év óta megszűnt megyeszékhely lenni, felsőfokú iskoláinak egy részét egyetemi fokról főiskolaira fokozta le, régi hírneves középiskolái közül (bencés gimnázium, Orsolyák leánygimnáziuma, evangélikus gimnázium és tanítóképző) sokat megszüntetett. A lélekszámra jóval kisebb városok — Pápa, Veszprém, Kőszeg — iskoláik számát és hírnevét tekintve szintén jelentős kultúrális központok, amelyeket nem lehet számításon kívül hagyni. Ez esetben a megoldás szempontjából a decentralizálás a legcélravezetőbb, főleg ha minden igényt ki akarunk elégíteni. Adott esetben tehát meg kell szervezni Győr vagy Sopron székhellyel a pozsonyi egyetem elvesztése miatt már régen időszerű északdunántúli egyetemet s annak egyes tudománykarait szétszórtan kell elhelyezni a fentebb említett városokban a megfelelő adottságok figyelembevételével. Az egyes városok közti távolság nem olyan nagy, hogy ez a szétszórtság igazgatás szempontjából különösebb nehézséget jelentene, viszont ugyanakkor Észak- és Nyugat- Dunántúl valamennyi kultúrvárosa kapna valamilyen felsőoktatási intézményt.

Ez az új északdunántúli egyetem teljes joggal viselhetné Sopron-megye nagy szülöttének, a Legnagyobb Magyarnak nevét: ugyanis ez a Széchenyi István Egyetem nemcsak a szokásos tudományegyetemi karokat foglalná magában, hanem a modern idők szellemének megfelelően műszaki és gazdaságtudományi karokat is, amint azt a reform kor nagy államférfiúja megálmodta. Győr — a legnépesebb város és a legnagyobb ipari-kereskedelmi középpontjellegének megfelelően megkapná az új egyetem gépészeti és közgazdasági karát s régi hagyományainak megfelelően egy katolikus hittudományi és a jogi kart. Sopron kapná a meglévő (a pécsi egyetemből kivált) evangélikus hittudományi kar mellé az új bölcsészeti és természettudományi karokat; az erdészeti karnak, miként a bányászati és kohászati karoknak másutt alkalmasabb helyet lehetne találni. Szombathely kapná az orvosi és gyógyszerészi kart, tekintve, hogy a rendelkezésére álló egészségügyi intézményeiben korszerű elhelyezést tudna biztosítani e tudománykar minden intézetének: hatalmas közkórháza van, bábaképzője szülészeti klinikával, gyermekmenhely klinikával, vakokintézete, elmegyógyintézete s igy tovább. Ezen új egyetem keretében nyerne elhelyezést a mosonmagyaróvári gazdasági akadémia — mint mezőgazdasági kar, a ma is működő veszprémi nehézvegyipari kar és esetleg a pápai református hittudományi főiskola — mint egyetemi hittudományi kar. Mindezeken felül Győr kaphatna még egy katolikus pedagógiai (tanítóképző) főiskolát, Pápa egy állami, Sopron egy evangélikus, Kőszeg pedig szintén egy állami pedagógiai főiskolát, melyet a volt katonai reáliskola hatalmas épületcsoportjában lehetne elhelyezni.

Ezzel végére is értünk tanulmányunknak, mely a tervek-javaslatok özönét tárja rövid összefoglalásban az olvasó elé, kitéve ezzel íróját annak, hogy egyesek délibábot kergető álmodozónak fogják tartani. Ezeknek csak azt felelhetjük, ha Jéna után a poroszok politikai veszteségüket és romlásukat új egyetemek alapításával ellensúlyozták, akkor mi magyarok a magunk nagy politikai katasztrófáját nem tetézhetjük egyetemeink vagy főiskoláink visszafejlesztésével, hanem csakis újak alapításával!

Egy jelentős hazai politikai és gazdasági válcozás esetén a nemzetnevelési intézmények reformja és a főiskolai oktatás korszerű újjászervezése elodázhatatlan feladat, aminek előkészítésére már most itt kint az emigrációban mindent meg kell tenni az arra illetékes szakembereknek és hozzáértőknek, ha nem akarunk ismét lemaradni. Érdemes emlékeznünk arra, hogy a negyvennyolcas szabadságharc elvesztése után Eötvös József báró az emigrációban dolgozta ki mindazokat a közoktatási reformterveket, melyeket a kiegyezés után sorra megvalósítottak. Nagyon kell ügyelnünk arra, hogy egy esetleges újabb kiegyezés ezen a téren se találjon bennünket készületlenül.

(Copyright by Dr. Desider Heckenast in Canada)

(1) Dr. Heckenast Dezső: Magyar egyetemek a múltban és a jelenben. Sao Paolo, 1954. (Magyar Szemle).

(2) Dr. Heckenast Dezső: A nyugatmagyarországi kérdés. Sao Paolo, 1958. (Délamerikai Magyar Hírlap Jubileumi Évkönyve).

(3) Kis Újság (Budapest), Nyugati Kis Újság (Szombathely) 1946. évi január-februári számaiban.

(4) Dr. Heckenast Dezső: Hungarian Universities, Past and Present. Montréal, 1957. (Central and East-European Studies, University of Montreal).

6