Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Terescsényi György: MARCUS DIODORUS PISO i. A félhomályos szalonban öten ültek az asztal körül. Korpándyné, a háziasszony, nyúlánk, ötvenéves hölgy, járásbíró özvegye, sápadt és álmatag, vakbuzgó spiritiszta, különösen a férje halála óta. Látogatói is mind szellembarátok, a jelenlévő néggyel együtt is vannak valamenynyien. Jobbfelől Nárcissa húgom, Korpándyné leánytestvére, a baloldalon Végh alezredes, majdnem családtag ő is, az elhunyt gyermekkori barátja. Szemben velük Ágota, a ház kisasszonya, szép fiatal és szőke, nem Korpándyleány, de gyermekkora óta náluk nevelkedett, az Amerikába vándorolt Korpándy-testvér hagyta itt, miután tönkre tette magát és családját a kártyaszenvedéllyel. Húsz év óta nincs bír róla, a felesége is elhunyt régen és így Ágotát örökbe fogadta a gyermektelen család. Az ötödik jelenlévő, Ágota kisasszony vőlegénye: Ojtózy kapitány. A szobában félhomály borong, a csillárból csak három lilaüveg-villanykörte ég, a bútorok, képek, vitrinpárkányok alig sejthetők köröskörül, a faliórát is megállították, csak a cserépkályha kettős vasretesze mögül szűrődik ki néha a zsarátnok gyönge pattogása. A kerek mahagóni asztalka tükörfényes lapján a kezek. Körbefutó furcsa lánc, a hüvelyk- és kisújjak érintik egymást, remegő virágszirmoknak tetszenek, mintha különváltak volna a fejektől, amelyek szoborrá merevedve hajolnak föléjük. A háziasszony elnyújtott, vékony hangjára megrándul valamennyi. —• Kérjük a vezető szellemet, adna jelt három koppantással. Percekig csend. Az asztmás alezredes sípoló lélekzetvétele is elhallgat, tíz tágranyitott szem mered előre... Mintha most egyetlen test volna az öt ember és székestől, asztalostól, az egész szobával, a házzal, a várossal együtt a tér feneketlenségében lebegnének. Előbb a csuklók zsibbadnak el, azután érzéketlenné válnak a karok, a zsibbadás lassan felszáll agyukra. .. még mindig némaság... a hívó hang ismétel: — Jó szellem, kérünk, adj jelt... Ekkor az asztallap megmozdul. Határozott lendülettel emelkedik a kapitány keze alatt és alásüllyed az ellenkező oldalon... Pillanatig ingadozik a levegőben, majd lezuhan a parkettra, ahonnét lehúzták a szőnyeget. Tompa, kemény zörej riad fel. Egy... kettő... három. A vezető szellem megérkezett. A szeánsz elkezdődik. Eddig nehézkes bevezetés csupán, ami történt. A kérdésekre csak kétirányú a felelet, de alig egy félóra és Nárcissa két keze lehull a körből, törzse a fotőjtámlára hanyatlik, feje az előre odakészített párnára, a szemek lecsukódnak, felsóhajt: —• Béke veletek... barátaim... Nárcissa a médium és a szellemek általa nyilatkoznak meg. A többiek most lassan felemelkednek, félrehúzzák az asztalt, nincs többé rá szükség. Elhelyezkednek az alvó körül és az özvegy megszokott biztossággal vezeti tovább az ülést. — Köszöntünk, jó szellem... irányítónk... —• Üdvözlegyetek, — hallatszik a gyönge hang és a médium jobbkeze előrelendül, hasonlóan a régi római polgár gesztusához. Ő az, ismerik mindannyian. A vezető szellem: Marcus Diodorus Piso, Galba császár centuriója, akit halála előtt kevéssel, messze Hispániában, Alesia sáncainál megkeresztelt egyik tiszttársa. Pontosan elbeszélte már nekik halálának körülményeit. A fellázadt gall törzsekkel viselt hadat akkor Róma és Diodorusnak menni kellett a légiókkal. Két fia mellől, a felesége mellől ment el, hogy meghaljon a vad erdők között egy éjszakai csatában, amikor a barbárok megrohamozták a tábort. — Engedd meg, jó szellem — kezdte a társalgást az özvegy —, hogy bejelentsük neked Ágota és István egybekelését. Régóta szeretik egymást és igy jövő szombatra tűztük ki a menyegzőt. A médium most összerázkódott és szólt: —• Óva intelek benneteket ettől... szerencsétlenek lesznek... nem egymáshoz valók... — De miért, adj magyarázatot, kérünk... — Nem lehet, nem adhatok... de látom a jövőt... az elkövetkezhető sorsot, a sorsukat, ha egybekelnek... borzasztó az, ne kívánjátok, hogy feltárjam előttetek... — De mikor szeretem, szeretjük egymást, — kiáltott fel most a kapitány, a daliás, komoly férfi, aki csupán menyasszonya kívánságára hódolt a rajongó család szellemidéző szeszélyének. Olybá vette eddig a misztikus produkciókat, mint a modern élet bonyolult találmányait, a pszichoanalízist, vagy a rádiót. Gondolta, arra jók csupán, hogy ártatlan szenzációikkal elszórakoztassák a társaságot az ilyen unalmas téli esteieken, mint a mai is. Nem hitt az új babonában, de eddig tettetést erőltetett magára a környezet miatt, most megdöbbent a láthatatlan ellenségtől, amely az útjába állott és élete egész boldogságát pusztulással fenyegette. — Nem engedem, az enyém, szeretem! — kiáltott fel újra és felugrott székéből. Borzadállyal meredt a karszékben elnyúló alakra, akinek ajkait az ismeretlen hatalom vette birtokába és akivel neki most fel kell venni a harcot életre-halálra. Ijedt, eszelős csönd borult a szobára. Éjfél felé járt már az idő, kívül hóvihar dühöngött és a szélvész feszegette a lezárt ablakvédőket. 33