Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Schmidt kastélyban fegyveresen bujkálnak a magyar fiúk, s ki tudja még, hány helyen, szerte az országban... — Hallgasd csak! Réti Sándor megáll egy pillanatra a szomszéd rádióját hallgatni. “... rendbontó csoportok mentesülnek a rögtönitélő bíráskodás halálbüntetéssel járó súlya alól, ha délután két óráig letették a fegyvert. Tekintettel arra, hogy egyes zavargó csoportok valamilyen oknál fogva esetleg nem értesülhettek erről, a kormány a megadás határidejét délután hat óráig hosszabbította meg...” —. Aljasok! Apa öklével a levegőbe sújt, és száját úgy összepréseli, hogy dohányszin bajsza alsó ajkát éri. — Alkudoznak. Halálbüntetést azoknak, akiknek az is bűn, hogy élnek!... Kemény ökle másik pillanatban kisimul s ifjabb Réti Sándor szöghajára hullik tenyere. Szürke szeme komolyan fúródik a fiú szemébe. — Vigyázz a házra, fiam. Csend hullik közéjük. —• Mennyi ősz haja van apának... — gondolja Sanyi s csak akkor eszmél apja szavaira, mikor a kis kaput becsukódni hallja. “Vigyázz a házra...” Vagyis rábízta most Édest, Marit, az egész házat, mert talán... Hiszen forradalom van, nem biztonságos az utcán járni! Az “egyes zavargó csoportok” páncélosokkal, tankokkal felszerelt oroszokkal, ávósokkal állnak szemben, itt, Budapest utcáin... Sanyi kifut az utcára, lendül a karja, hogy nagyot kiáltson apja után. De az már messze jár, nyugodt, biztos léptekkel halad és már nem is egyedül: a vékony, hajlotthátú Márer bácsival megy, a körzeti postással. De meg éppen befordul a sarkon Kasza Peti is, apja jókora "csukáiban” — ahogy ő nevezte az ormótlan cipőket — s jóízűen csámcsog egy kukacos almát. Hosszú karjával messziről hadonászik. — Szevasz Réti! — Szervusz. Mi van, Peti? Ki nyírt meg? Peti tömpe ujjával végigsimogatja bőrig lenyirt fejebubját. Rengeteg szeplője mögül vidáman néz vöröshajú barátjára. — Keresztapám, a borbély. Azt mondta, ők is sztrájkolnak mától, mert a magyar fiúk forradalmi szakállt növesztenek: addig nem nyiratkoznak, míg az oroszok ki nem mennek. Tudod, milyen jó viselet? Nem kell fésülködni. Te is megpróbálhatnád... — Nem érdekel a kopasz fejed. Nem szerette, ha saját fejére terelődött a szó. Mert hiába mondta édesanya, hogy az ő haja tulajdonképpen nem is vörös, hanem bronzszínű, kisebb korában “Piroská-”nak csúfolták az iskolában. Mostmár ugyan nem, hisz egy párszor bebizonyította a fiuknak, hogy nemcsak öklét tudja használni, hanem eszét is, ha a többiek segítéséről van szó. Csak néha-néha, becézés formájában hallotta még: “Piroskám, ugy-e... segítesz?...” — Inkább arról beszélj — vonta össze szigorú ráncba homlokát — voltál-e az iskolában? Ki volt ott? Petit nem volt könnyű rendes beszédre bírni. Mindig másról beszélt, mint Bodóné a közmondásban, mikor a bor árát kérik... S az ember néha igazán úgy érezte ,viszket a tenyere, ha Peti kitérőit hallgatta. Most is megkérdezte: —• Megmutatod a bélyegeidet?... Úgysem lesz suli mostanában. Nincs itthon a faterod? Sanyi már tuszkolta is befelé a fecsegő fiút. Tudta, hogy az iskolai találkozás, melyet Péter holmi bélyegezéssel akar elleplezni, valami meglepetést tartogat számára. Mért is nem ment el j>eggel?... Megnyugtatta barátját, hogy édesapja most ment el. Peti ugyanis nem egyszer kényszerült arra a Réti házban, hogy édesapa türelmes mondatait meghallgassa a magyar nyelv szépségeiről. Hogy a suli— iskola, srác— fiú, fater— édesapa. S bár A szegény asszony könyve Egy szegény nő, Isten látja, Nincs a földön egy barátja, Agg szegény és gyámolatlan, Ül magán a csendes lakban. Gyásza nincsen, gyásza rég (volt, Még midőn jó férje megholt, De ruhája mégis gyászol: Szive fél a tarkaságtól. Dolga nincs, hogy volna dol(ga? Kis ebédhez nem kell szolga, S az ebédnél nincs vendége, Csak a múlt idők emléke. Aki maga néz a tálba, Azt az étel nem táplálja: Több annak a gondolat ja, Mint amennyi jó falatja. Gondol vissza és előre A sok jó és bal időre, S félig étel, félig bánat: Mindkettőbe belefárad. Hejh nem így volt hajdanáiban Míg nem járt özvegyruhában: Tele kamra, tele pincé S mindig kézben a kilincse, És szegénynek és boldognak Udvar és ház nyitva voltak. Vendéget nem kell kérni: Önként szoktak ők betérni, Víz’ dicsérni, bor’ fecsélni, És a gazdát nem kímélni. A szegény, kit Isten küldött, Ide gyakran beköszöntött, És azon, mit innen elvitt, Lelkében nem tört meg a hit: Nem hideg pénz, hideg arcok, Eleség volt az ajándok. És ha néha úgy történék, Bár nagy ritkán, nem jött vendég, Akkor sem lön üres a ház, Bőven volt az istenáldás: Jobbra, balra a sok gyermek Játszottak és verekedtek, S gondjaikért az anyának Sok bajt, örömet adának. Hajh azóta csak bút látott, Hogy a gazda sírba szállott: Gyermekei szétfutottak Napkeletnek, napnyugotnak, S a szegény nő elhagyatva Úgy maradt mint a szedett fa. Az idő jár, s ő csak megvan, Hol reményben, hol bánatban, Szűkén teng kis vagyonábul, És ha néha sorsa fordul, Gazdálkodni még most sem (tud, Ha neki van, másnak is jut: Jobb időkből rossz szokása, 57
