Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
a homlokára, szeme kigyúlt szárazon s ajka körül kegyetlen mosolyka rezzent, ördögöcske a nőben. Belekötött a fiúba. — Könnyű innen a magasból — pittyelte a száját. — Szép kis lovag, mondhatom! — Hogy-hogy? — vette zokon a fiú. — Miért magázol? — Ezelőtt öt perccel esküdött meg, hogy az életét is feláldozná értem s lám, egy közönséges buta bika elől megszalad... A diák rábámult. — Hát fölnyársaltassam magam? — kérdezte megütközve. — Föl! — szikrázott rá a kis gonosz szeme. — Egy igazi lovag megáll és ottmarad. Olvastam hősökről, de maga csak — szájhős... A fiú arcából lement a vér. — Én? — kérdezte fojtottan. — Bebizonyítsam? — Ahogy tetszik — hangzott fagyosan. —1 Jó — mosolygott a lányra elszántan. — De aztán a részvét mellőzését kérem... Mozdult. Csak egy villanás. — Megőrültél? — kapott utána a lány. Már lent volt. És megállt a bika mellett. A kisasszony a száraz kakukkfüvek közül kihajolt megrettenve. A bika kihúzta fejét a szénakazalból s rámeredt a fiúra. — Eltapos... Menekülj!... Megöl... —• Sebaj. Csak állt s nézte a kormosszemű fenevadat. Arca sápadt. Szeme izzó korong. Csupa dac és elszántság. A bika is nézte, szinte rácsodálkozott. Aztán elfordult s csendesen kérődzőit tovább a kazal tövén. Csönd. Valahonnan pacsirta röppent a magasba, belefúródott a napvirágos égbe, csak egy fénylő, barna pont s telehintette gyöngyöző dalával az egész mezőt. — Mi lesz már? — szólt a leány izgatottan. — Semmi — felelt a fiú tompán. Várt még egy pillanatig. A pacsirtaszó elhangzott fent, a kéklő magasban. A lelkében is el. Vége a románcnak. Csak egy könnycsepp maradt belőle. Odaköszönt a lánynak szótlanul. És örökre elment... En - ged - Je meg azt az egy- gyet: Hogy kár- Jem meg Ká - dár Ka - tát, lento. Job - bá-gyunk- nak szép le - á - nyát. „Mintsem, fiam, megenged(ném, Inkább Katát elveszteném. Inkább Katát elveszteném, Feneketlen tóba vetném.“ „Szolgám, szolgám, édes szol- Vezesd elé pej paripám, (gám. Mer’ elmegyek nagy világba. Országokról országokra.“ Elindula hosszú útra, Hosszú útra bujdosásra. Mene, mene egy erdőbe: Talála egy oláh ficsurt. „Hallod-e te oláh ficsur! Mi hir vagyon a faluba?“ “Én egyebet nem hallottam, Kádár Katát elvesztették. Kádár Katát elvesztették. Feneketlen tóba vették.“ Odamene arra helyre, Leüle a tó partjára: ,.Élsz-e rózsám vaj meghót(tál? Vaj felőlem gondolkodtál?“ „Se nem élek, se nem halok, Csak felőled gondolkodok.“ Szivét a bánat elfogta, Beleugrék a nagy tóba. 48
