Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Lázár István: ROMÁNC Zizzent a kakukkvirágos széna, ahogy mereklyébe verték a mezőn. Egy-egy csúcsos virágsapka a föld fején. Izzott a nyár. Az égen ezüstkék bárányfelhők. Megannyi nefelejcskoszorú. — Szeretlek — suttogta a diák. Jóképű suttyólegényke. Napszemű. Göndörhajú. Argirus királyfinak tűnt zsinóros dolmányában. Járt a hétszép kisasszonyka mellett. Settenkedő kosocska fehér bárány körül. — Jövőre megérek, — emelgette a fejét öntudatosan. — Meglesz a matúrám, zsebemben a bizonyítvány és levizitelek nálatok... — Csak azt ne! — ijedezett a lány. Édes-kis bakfis, bakarasznyi tündérke, ám ott szunnyadt már benne az örök nő. Ártatlan, de sejti már az életet. Szende — sajnos, tudja, hogy mi a szendeség. Aranybarna arca érő barack. Haja egy marék napsugár. — Nem akarsz a feleségem lenni? — kérdezte a fiú megdöbbenve. —• Dehogynem — legyintett fölényesen. — Csak egyelőre maradjon titokban... — Jó — bólintott a diák érzékenyen. De rácsillantotta a szemét a kisasszony, ahogy a filmen szokták a nagy dívák, s a lovag sima homlokán fölengedett a ború. —■ Menyasszonyom vagy — jelentette ki ünnepiesen. Ez az álma minden nőnek. A kisasszonyka is belepirult boldogan. — Édes... — csücsögte ábrándosán. Járták a rétet. Szőtték az álmot. Két kis aranypók. Mindenik önmagát szövi be. A diák lelkendezett. A kisasszony hallgatott. Csak rábólogatott szöszi fejével, ahogy színezték, festegették jövendőjüket a napcsókos mezőn. — Négyesfogaton viszlek esküvőre, aranysujtásos lovasbandérium kíséri nászhintónkat! Menyasszonyi fátylad az oltártól a templom hajójáig ér... — Gyönyörű lesz! — nevetett a kisasszony ujjongva. — Hogy fognak pukkadni a barátnőim! ... Tovább! És beszélt a diák a kakaslábon forgó várról, ahova az ő Tündér Ilonáját hazaviszi. Hét lakáj áll őrt az ajtóban, hogy idegen be ne tegye a lábát, se király, se végrehajtó, amikor a hét komornája leveszi a csillagdiadémot úrnőjük homlokáról. Aranytányérból esznek, kristálypohárból isznak, egy tányérból, egy pohárból, így is egymás szájából csókolják ki a rózsapiros fácánpecsenyét... — De miből? — kockáztatta meg a lány félénken. — Az én elődeim már elköltötték mindent. .. —■ Az enyémek is — legyintett a fiú büszkén. — Majd szerzek én, csak szeress... — Szeretlek — könnyezett a lány. Járták az erdőt. Szőtték az álmot. Két kis boldog csaló. Önmagukat áltatják. A kisasszony hirtelen elkomolyodott. — Hátha meggondolod és elhagysz egyszer? — Soha! — Megmentenél az életed árán is, ha bajba kerülnék? — Esküszöm! Csók csattant a fénycirádás ég alatt. Összesímulva járták a mezőt és szövögették a hétcsillagos álmokat. Isten két kis báránykája. Itták a csillogó hazugságot; tudták, hogy ez a legédesebb méreg és hittek benne boldogan. — Mi az? — riadt föl a lány hirtelen. Dobog a föld, reng a pázsit. Szélvész vagy mozdony közeleg. Szürke, kormos tömeg vágtat feléjük, az élő fergeteg. Bőgése tompán búg a déli csendbe, szinte lángot fuj, ahogy a mezőt rengeti. — A bika! — hűlt meg a vér az úrfiban. — Hamar! — ragadta kézen a kisasszony. — Meneküljünk!... Állt a fiú. Lába ón. A szégyen és a félelem odagyökerezte. Olvasott ugyan hősi toreadorokról, kik szembeszálltak a spanyol bikával, meg Toldi Miklós is szarvon ragadta volt, de... Megfutamodott a lány után. Jó nagy szénaboglya terpeszkedett a patak mellett, a Jánosyék emeletes kazla. Akkora, mint valami torony. — Föl! — lihegte a lány. Nekiszaladt háromszor is, de visszacsúszott. És jön a bika! Bőgve, döngve jön... — A létra! — hebegte a diák. Ott volt oldalt, a kazalnak támasztották, arról hányták föl a nehéz szénarátát a boglya tetejére. A lovag derékon kapta a kisasszonyt s föltólta maga előtt, hogy kilátszott a harisnyakötője. Csak a csücske. Csak a csokra. — Vigyázz! A bika odaért. Elkésett. A fiú már a kazal tetejére hüppent. — Hehehe — kacarászott didergősen. Dől a létra, bámul a bika, aztán nekiesik s emelgeti villás szarvával, mint a pelyhet, közben tüzet fuj és topog, mérgesen topog. A szeme véreres... —• A piros kötényed bőszíti — magyarázta fent a lovag. A bika megállt. Lepenyéje a torkából a földig ért, ahogy felbődült a kazal tetejére ellenségesen. — Mi kéne? — szólt le a lovag. — Marha... A bika most a kazalnak fordult, kifújta mérgét, majd belekapott a sarjuszénába és falni kezdte mohón. — Kieszi alólunk a kazlat! — sikítozott a lány. — Ne félj — nevetett a fiú gőgösen. — Ki fél tőle? Lehajolt s egy hosszú szénaszállal birizgálni kezdte a bika orrát. — Bika, bika, kormos bika — szavalta a gúnyverset hangosan. Mit s mit nem gondolt a lány, de árnyék esett 47
