Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
S újból nekifeküdt az evezésnek. Kissé később azt kérdezte: — Elég messze vagyunk már, Harry? —• Még nem; én elég jó úszó vagyok. Olyan messzire kell mennünk, hogy ne térhessek vissza Dinardba, ha a tengerbe ugróm. — Én nem tudok úszni, — szólt John. Végre Harry a bárka fenekére dobta evezőjét, John felé nyújtotta sapkáját, benne a két papirlappal. Amaz kivette az egyik lapot, szétbontotta azt és olvasta: — John Stop. A hangja remegett egy kissé. Rövidke csend állt be, majd John szólt: — Nagyon helyes. Mindjárt beugróm a tengerbe. —• Nem olyan sürgős, — válaszolt Harry előzékenyen. — Kedves barátom, igazán rendkívül sajnálom. — Bevallom, én is, Harry... meghalni... Olyan szép, valóban szép terveim voltak, amelyeket maga is ismer, Harry. Az atyám gyárat akart nekem berendezni Bostonban, sőt... ezt nem is mondtam soha el magának, Harry... arra számítottam hogy maga társulni fog velem. Mutattam magának a gyár terveit; én azonban, nagyobbra, terjedelmesebbre szerettem volna, de hiányzott hozzá százezer dollár... Igen, körülbelül ennyi.... Maga talán betársult volna a gyáramba ezzel az összeggel, Harry és nagyon sok pénzt kereshettünk volna együtt----—■ Ez csakugyan nagyon szép terv volt, John; de miért is nem beszélt nekem soha erről a társulásról? Hány munkással is dolgozott volna abban a gyárban? — Sokkal, nagyon sokkal... íme, mit szerettem volna magával együtt csinálni, Harry. S itt hosszasan leírta az egész gyár berendezését, a nagyszerű felszerelést, a nélkülözhetetlen munkatársakat, termelési és eladási módszereit, a szükséges reklámot, az ügynökök szervezetét, a hasznot, mindent. Harry feszült figyelemmel hallgatta, s fejével időnkint helyeslőén bólongatott. Aztán azt mondta. — Igen, ez valóban nagyon szép terv... John Stop még huzamosan beszélt a gondolatokba mélyedt Harrynak. Midőn végre elhallgatott, barátja, némi habozás után, így szólt hozzá: — Nagyon boldog lettem volna, kedves John, ha társulhatok magával. Sőt. .. hallgasson ide... — azon gondolkozom, hogy... végre is... hogy is mondjam csak?... hát csakugyan föltétlenül szükséges, hogy maga a tengerbe ugorjék? — Megígértem, Harry! — Nem tesz semmit; én kitörültem az Ígéretét az emlékezetemből, és társulok magával, John. Jobb lesz ez így. Menjünk vissza Dinardba, jó? Ott majd megbeszéljük a dolgot. — Rendben van. Megragadták az evezőket, és igazi atlétákhoz illő mozdulatokkal evezni kezdtek. John egyszerre megállt, és félénken kérdezte: — Mondja Harry... feleségül veszi a drága kicsi Edithet?. .. Nekem már nincs jogom hozzá... — Miután társulok magával, azt hiszem jobb, ha nem veszem feleségül... — jelentette kis rövid gondolkozás után Harry. —• Én is azt hiszem — válaszolta John. — Aztán meg később, ha még mindig szeretjük ezt a drága kis szivet, bármikor újból sorsot húzhatunk, mint ma. Ugy-e, kedves barátom? SIMON VIRÁG Baj ó-éren hó szállattyán nénikém — Simon Virágnak csizmája volt. Piros szattyán. Piros volt a kötője is. S — de lobogott hogyha szél volt — Simon Virág nagyon szép volt. Hóba járva szamárháton jöttek a juhászlegények s Radvány körül a szikháton vassá fagyott kottyanok közt forgatták a hosszú kampót, hogy elugrassák Kéri Jankót. Ám Kéri Jankó mégse szaladt, jött bátran a botos bálba s a vén mestergerenda alatt táncolt határszép Virággal — lábuk alig ért a földre s járták az időbe nőve... így múlt el a tél, a víg farsang, de el is múlott mindörökre. Jankóé lett káplári rang; fülébe réz trombita szólt s úgy elcsalta szegényt innen, hogy azóta híre sincsen. Mondják, messze túl a hegyen verekedett a muszkával, hogy másoknak hazája legyen. Verekedett... golyó érte, s fel se nézett aztán többé, csak ledült az ibolyák közé... Nénikém — Simon Virágnak a könnyeit meg a bánatát, hogy mondjam el a világnak? Mondhatatlan kínja helyett pár szóval szólok felőle: fekete lett a csizmája, s fekete (lett a kötője. Sinka István. 32
