Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
és merre? — válaszoltam neki. — Annyit tudok csak, hogy egyedül kell mennem. Fenkölt, nagyszerű érzések dagasztották keblemet. Orcáim kigyultak s leereszkedő méltósággal néztem a kutyát s hagytam, hogy lábaimhoz dörzsölje bundáját. Kámfor időnkint körülszaladt a konyhában, s mert éhes volt, az asztalra ágaskodott. — Mindig a hasadat akarod tölteni, te alantas! Pedig másról van itt most szó. Gyerünk ki, ott elmondom! Az állat szót fogadott s hátravonultunk a fahasábok mögé. Volt ott egy aprító tőke: leültem. A kutya elém telepedett s nagy figyelemmel hallgatott. Mintha álomban tenném, úgy mormoltam magam elé: — Tegnapelőtt eltörtem a papa pipáját, de a pipát csak sokára veszi észre... Én vertem le a falat a szertárban is. Igen, én! Ferkét is belöktem a sárba s a bátyját verték el helyettem... de nem ez a lényeges, hallod-e? Kámfor megcsóválta fejét s nagyot ásított. Fejét két első lábára nyújtotta el s rámpislogott okos, sárga szemével. A tőke mellett megmozgatta lombjait az olajfa, mint valami eleven óriás és megcsóválta zöld szakállrojtjait. A szomszéd ház orma felett röpdösni kezdtek a fecskék s éles hangon csivogtak. A kerítés irányából elbődült egy tehén, — ismertem, — egy zsemlefoltos, nagy, mafla állat. Mindezek a dolgok most kicsinyesnek s unalmasnak tetszettek előttem. —• Hiába múgatsz, — válaszoltam a tehénnek, de az erősödő szél most hirtelen meglengette az olajfaágakat. Ekkor olyan volt az érzésem, mintha tele torokkal kiáltoznék, pedig a szavak csak a lelkem homályában gomolyogtak. — Ingatod a fejed, ugy-e... Rázod, hogy ne, ne! Bólogatsz, hogy legyek jó s maradjak veszteg. Tanuljak szorgalmasan s ne bántsam a gyengét. Ne, ne?... De igen, igen! Drága kisfiam, ide ne menj, oda ne menj... Ennek mától fogva vége! Felszöktem s elszánt bátorsággal odaléptem az olajfa elé. A lelkem mélyén tovább kiáltoztam, de sovány tagjaimnak rándulásait nem titkolhattam el. Ráugrottam a fára s belecsimpaszkodtam egy lelógó ág levélzetébe. Az eb mindjárt megértett s boldog csaholással felugrált ő is. Vak haragomban mint valami őserdei majom téptem s marcangoltam a fát. Lógtam az ágon s rángatóztam rajta. Egynéhány percig tartott ez s akkor lihegve állottam talpra a földön. A zöld lombozat, mint valami óriási ábrázat, egykedvűen és szomorúan bámult vissza rám. Meg sem rezzentette levelét, mintha szélcsend dermesztette volna meg az udvart, a körülálló épületeket s az égen szálló felhőket. Ekkor tompa, dermedt szomorúság fogott el. Éreztem, hogy egyedül vagyok. Legjobban az fájt, hogy értelmetlen és zavaros volt minden. Nem lehetett tájékozódni, nem volt miben megkapaszkodni. Állatok, fák, felhők .emberek? ... Nem értettem meg semmit és könny szökött a szemembe. A kutya még mindig átható pillantással nézett fel rám és én mélységesen elszégyeltem magam előtte. Hogy zavaromat palástoljam, zsebembe kotortam, kenyeret törtem le s elébe hajítottam., — Egyél! Az eb mohón ráugrott a falatra, elnyelte s a lelke kiült a szemeibe. Még néhány falatot vetettem neki s figyeltem színeváltozását. — Állat, — sóhajtottam fel mélyen. Összerázkódtam s visszagyürtem a maradék kenyeret. Feltettem neki a szigorú és visszavonhatatlan utolsó kérdést: — Jössz, vagy maradsz? Mintha hamiskásan mosolygott volna, farkát rázta és alázködott. Sietnem kellett, a .nap már emelkedett s felkelhettek a házban. — Utoljára kérdem! Elkísért a kapuig. Az utca üres volt, hűvös szél lengette a falombokat. — Nos? Kámfor! Mi lesz? Az állat szemében kihúnyt az öröm barátságos lángja. Egy nagyot, egy csikorgót ásított s fejét megcsóválva lezökkent a küszöb belső oldalán. Ezt látva, gyűlölet és utálat fogott el. Belerúgtam s most már fenkölt, bátorságos nyugalommal indultam el egyedül a folyó felé... Semmelweis Ignác szobra Budapesten.
