Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Üzleti érzék. Meggazdagodott amerikás magyar ismerteti elveit egy ujonan jött honfitársával. — Tudod, én annyit küzködtem és nélkülöztem az életben, hogy azt szeretném, ha a gyermekeim zavartalanul élveznék az életet. Sikerült annyi pénzt összedolgoznom, hogy a lányaimnak biztosítani tudom a nyugodt életet és ha férjhez mennek, mindegyiknek a nevére bankszámlát nyitok. A legkisebb lányom most 25 éves, annak tízezer dollárt adok, mert 6 még fiatal és könnyebben megy férjhez. A másik lányomnak, aki 35 éves, már százezer dollárt juttatok, a harmadik pedig, aki 40 éves, negyedmillió dollárt kap. —• Mondd, kérlek, — jegyzi meg szerényen a honfitárs, — nincs véletlenül még egy lányod, aki 50 éves? Az ■éppen illenék hozzám... * * * Első kísérletek. Az egyhetes asszony nagy lelkesedéssel és igyekezettel végzi a háztartási teendőket. Kora reggel megkérdezi ifjú férjét: — Mondd, édesem, mit adjak ma reggelire, teát vagy kávét? A férj egy darabig gondolkozik, aztán válaszol: — Ha az a lötty, amit tegnap kaptam, tea volt, akkor ma kávét kérek, de ha véletlenül kávé volt, akkor ma teát kérek. • * * Fiatal mama: Julis, láttam az utcán egy rendőrt, aki egy kis gyermeket csókolgatott. Remélem maga nem tűmé, hogy az én kicsikémmel ilyet tegyenek. Julis: ó ne tessék félni, nagyságos asszony. Eszébe se jutna a rendőrnek ilyesmi, ha én ott vagyok. róla, és fogalmam sem volt, hogy honnan került elő. Mikor hozzám érkezett, leült a hóba és várakozásteljesen nézett rám. Megsimogattam fejét. Erre morogni kezdett, és hirtelen felém kapott, hogy megharapjon. A támadás olyan váratlanul ért, hogy önkéntelenül belerúgtam. Meghempergett a hóban, és panaszosan felnyüszített. De aztán végtelen lassan és óvatosan visszasompolygott hozzám, és leheveredett lábam előtt. Nem értettem ezt a kutyát. Nyilván orosz kutya volt. Hirtelen valami fény hasított bele a ködbe. A felhők közül kibújt a nap. Sugarai bontogatni kezdték a köd opálját, amely foszlányokban szakadt fel. Egy darabig még fehér füstben úszott, aztán teljesen kitisztult a táj. A felégetett falu ott feküdt előttem, egy sekély völgyben. Olyan közel, hogy meglepődtem. Azt hittem, hogy messzebb jutottunk tőle. Velem szemben, mintegy öt kilométerre légvonalban, egy fákkal szegélyezett út húzódott, amely szintén a faluból kanyarodott ki. Ezen az úton kis fekete pontok mozogtak. Rendetlen sorokban vonuló katonák, szekerek, ágyúk. Ilyen messziről nem lehetett megállapítani a katonák hovátartozását, de az irányból, amelyből jöttek és a menekülésszerű vonulásból sokat lehetett sejteni. Az úton, amely az én dombom mellett haladva kanyargóit a falu felé, egyetlen egy lelket sem lehetett látni. A falu pedig újra égett. A kutya, úgy látszik, megsejtette gondolataimat, mert hirtelen felugrott, és szaladni kezdett a másik út felé. Most aztán végkép egyedül maradtam. Első gondolatom az volt, hogy követnem kellene a kutya példáját. De ettől visszatartott valami szégyenérzet. És talán az is, hogy a kis fekete pontok között sűrűn csapódtak le a gránátok, lassú mozdulattal lódítva levegőbe embereket, szekereket, útszéli fákat. De mi lesz velem, ha itt maradok? Az már nyilvánvaló, hogy a faluból hiába várom a század hiányzó szakaszait. Innen csak az ellenség fog előbukkani. Mégpedig hamarosan. Mi a teendő ilyenkor, mikor egy egyedülálló katona egy egész ellenséges hadsereggel találja szemben magát? Nem emlékeztem, hogy tanultuk volna a kiképzés során. Vagy lehet, hogy éppen akkor nem figyeltem? Ennek most végzetes következményei vannak, de már nem lehet segíteni rajta. Kilőjjem rájuk negyven töltényemet? Vagy okosabb, ha megadom magam, hogy elkerüljem a felesleges vérontást. A falu végén hirtelen valami mozgás támadt. Egy gépfegyveres osztag vágtatott ki és egyenesen felém tartott. Csakhamar meggyőződtem róla, hogy ezek a mieink. Ez megnyugtató érzés volt, és éppen ezért nem értettem, hogy miért pont ebben a pillanatban kezdett remegni a térdem. A bakák bukdácsolva rohantak a hóban, kantárszáron vezetve a gépfegyvereket és a lőszert cipelő pónilovakat. Körülöttük lecsapódó golyók porozták a havat. Csodálatos volt, hogy nem bukott fel senki, hogy senkit sem ért találat. Mikor már csak pár száz méterre voltak tőlem, óvatosan lecsúsztam a dombról, hogy eléjük menjek. A domb aljára érve elvesztettem őket szem elöl, mert előttem alacsony dombok emelkedtek. Vártam, hogy újra felbukkanjanak, de ez nem történt meg. Pár perc múlva már erősen nyugtalanított ez a késés. Megindultam a dombok felé. Először a pónilovakat pillantottam meg. Üres nyergekkel botorkáltak a hóban, időnként megálltak, és idegesen kapkodták fejüket. Az egyik csendesen elterült. Nem értettem, hogy hol lehetnek az emberek. .28
