Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Arany János: A RAB GÓLYA Árva gólya áll magában Egy teleknek a lábjában, Felrepülne, messze szállna, Messze, messze, Tengerekre, (szárnya. Csakhogy el van metszve Tűnődik, féllábon állván, El-elúnja egyik lábán, Váltogatja, cserélgeti, Abban áll a Mulatsága, Ha beléún, újrakezdi. Szárnya mellé dugta orrát, Messze nézne, de ha nem lát! Négy kerítés, négy magas Jaj, mi haszna! (fal: Bár akarna, Kőfalon nem látni által. Még az égre fölnézhetne, Arra sincsen semmi kedve: Szabad gólyák szállnak ottan Jobb hazába; De hiába! Ott maradt ő, elhagyottan. Várja, várja, mindig várja, Hogy kinő majd csonka szár- S felrepül a magas égig, (nya, Hol a pálya Nincs elzárva, S a szabadság honja kéklik. őszi képet ölt a határ, Nincsen rajta gólyamadár, Egy van már csak: ő, az árva, Mint az a rab, Ki nem szabad, Keskeny ketrecébe zárva. Még a darvak hátravannak, Mennek ők is, most akarnak: Nem nézi, csak hallja őket, Mert tudja jól, Ott fenn mi szól, Ismeri a költözőket. Megkísérti egyszer-kétszer: Nem bírná-e szárnya még fel; Hej, dehogy nem bírna szárcsák ne volna (nya, Hosszú tolla Oly kegyetlen megkuszálva! Árva madár, gólya madár, Sohse’ nő ki tollad, ne várd, Soha többé, fagyos télig; Mert, ha éppen Nő is szépen: Rossz emberek elmetélik! —• Hogyan tudsz virágot szedni, ha nem látsz? — kérdezte hirtelen a fiatalember. A vak leány halkan elnevette magát. — Butákat kérdezel — felelte — látok én, csak a szemeimmel van baj. De látom a virágok illatát, és az ujjaim is látják őket a fü között. És azt is látom, amit az emberek gondolnak. Néha. Majd kis szünet után csöndesen hozzátette: — Szeretném, ha ez nem így lenne, Emánuel. — Miért? — Sok a rossz gondolat az emberek között — felelte halkan a leány, és abba hagyta a virágszedést — s a rossz gondolatok olyanok a világban, mint amikor valaki mérges gomba levét keveri az ivóvízbe... — Kitől tanultad ezt? — A Szent Ember mondta — felelte a leány. A fiatalember felült, és vörös haját hátrasimította a kezével. — Mennem kell — mondta — sötét lesz, mire fölérek a pásztorokhoz. A téli szállásokon vannak-e már? A leány megrázta a fejét. —■ Nem. Jövő hét végén költöznek csak alá. Most még szerte vannak a tisztásokon. Lukács és még nehányan a Lópatak fejénél tanyáznak. Ha akarod, oda vezetlek. Összemarkolta a virágcsokrot, és fölállt. Karcsú volt és egyenes. — Erre rövidebb — mondta, és fölfele mutatott a fák közé. Emánuel is fölállt, de nem látott ott ösvényt, amerre a leány mutatott. — Nem látok ösvényt — mondta. — Nincsen is — felelte Rozika — de én arra szoktam járni, mert rövidebb. — S nem tévedsz el? — kérdezte Emánuel csodálkozva. — Isten nem téved el — felelte a leány halkan és komolyan — Ő vezet engem. A fiatalember fölmarkolta az útitáskát, és nem szólt többet. A leány megindult fölfele a fák között. Nem tapogatódzott, csak olykor-olykor érintett meg egy fát, vagy egy ágat, mint aki megsimogat egy ismerős arcot, vagy kezet. A hegyoldal meredek volt, s a fiatalember hamarosan lihegni kezdett, és izzadtság csörgött alá vörösre gyűlt arcán. — Ne olyan gyorsan — kérte — nehéz a kézitáska. A leány megállt elől. — Bocsáss meg — felelte — nem tudtam, hogy cipelsz valamit. Bocsáss meg, Emánuel. Ettől kezdve lassabban haladtak, s a leány olykor meg is állt, és azt mondta: — Tedd le a csomagodat, és pihenj. Megsűrűsödtek a fenyők, és a bükkök rendre elmaradoztak mögöttük. Keskeny kis csermely csevegő vizét követték egy ideig fölfele a fenyvesben, amíg a forrásához értek. A forrás egy apró kis tisztás szögletében buzogott elő, és a leány megállt mellette. —i Ez a Tündérek Tisztása — mondta halkan —• én neveztem így el, mert itt gyűlnek össze a tündérek teleholdkor táncolni forrásmuzsika mellett. Hallod a zenét... ? Holnap telehold lesz. A virágokat gyöngéden letette a forrás mellé, a vízbe. — A tündéreket persze nem lehet látni szemmel még olyankor sem, amikor táncolnak — folytatta majdnem súgva — mint ahogy az emberek érzéseit sem lehet látni szemmel, meg azt, amit gondolnak, pedig ott vannak azok is, bent az emberekben meg az emberek körül. Csak Isten lát mindent. Mi pedig Istent látjuk, s így rajta keresztül látjuk mindazt, amit ő lát... —• Te látod az Istent? — horkant föl a fiatalember szinte durván. A leány feléje fordította az arcát, és nehány pillanatig néma 16
