Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
maradt. Nagy sötétkék szemei mintha valahova nagyon messzire, emberen túli távolságba bámultak volna. — Istent a lelkűnkkel látjuk, Emánuel — szólalt meg aztán halkan, nagyon komolyan — Minden, ami körülöttünk van, Isten. A fák, a virágok, a madarak, az emberek. .. minden. Még a juhok is. A szél, a viz, a tűz... a fák illata éjjel... minden Isten. Ha a lelkűnkön keresztül nézzük... de menjünk, Emánuel, mert öreg Lukács haragudni fog, ha nem leszek ott, hogy elmossam az edényt. — Állj meg — mondta hirtelen a fiatalember, és kinyújtotta feléje a kezét. Megfogta a leány vállát, és közelebb lépett hozzá. — Mit érzel bennem? — kérdezte, és a hangja rekedt volt. A leány nehány pillanatig mozdulatlanul állott, s vak szemeiben akár egy mélységes mély tó vizében ott tükröződött az ég egy kék darabja s a fenyők koronája. Aztán hirtelen elfordította a fejet. — Nagy dolgok történnek ,amikor visszajösz, ezt mondta a Szent Ember — felelte csöndesen — és én azt hiszem, igazat mondott. Sietnünk kell — tette hozzá gyorsan, s megindult előre a fák között. Háta megett a fiatalember elmosolyodott, furcsa, győzelmesen büszke, és mégis egy kissé lenéző mosolygása volt, aztán kezébe vette az útitáska fényesre koptatott fülét, és szótlanul elindult a leány után. A nap már lenyugodott, mire fölértek a lópataki tisztásra. Hosszú, sötét árnyékok nyúltak elő az erdőkből, s ráhajoltak a szűk patakvölgyre, melynek fekete bozótos mélyén valahol nagyon lent, ott dübörgött, zúgott a sziklák közé szorított víz. De fönt a széles nagy tisztáson, mely a forrásoktól szelíden és öblösen nyúlt föl a gerincig, csönd volt. Csak egy-egy birka kolompja rezdült néha a karámban, s hallani lehetett a forrás vizét, ahogy halk csilingelőssel alácsörgedezett az itató vályúkba. A karám fölött, ahol a nyers fából összeütött félfödél állott, éppen gyújtották már az estéli tüzet. A szunnyadó parázsra valaki rávetette az első rozsét, s a láng sercegve csapott föl a magosba, s vörös szikrákkal harapott bele a lehulló szürkületbe. Sötét árnyak mozogtak körülötte, alakjuk emberfelettire megnyúlt ott a nagy néma sötét tisztás közepén. Alig haladtak valamit a tisztáson, amikor lent a karámok mellett elvakkantotta magát egy kutya, s hangjára egyszerre féltucat komondor kezdett rohanni feléjük, vad ugatással. — Hijjje! — kurjantotta el magát a leány, élesen, metszőn, s az ugatás egyszerre megszűnt. A kutyák farkcsóválva ugrálták körül, s föntről, a tűz mellől, egy mély, rekedt hang alákiáltott: — Rozi te! Hozd föl a kártyust a karámtul, hallod-é? — Eridj csak a tűzhöz, Emánuel — mondta a vak leány majdnem bocsánatkérőleg — én vízért kell menjek. Azzal már ment is a karámok felé. A kutyák hátrasandítottak, és morogtak az idegenre, de a leány füttyentett nekik. Emánuel egy pillanatig tétován állott, mint aki hirtelen elvesztette lába alól az ösvényt, aztán lassan megindult kézitáskájával a tűz felé. Az őszi este hűvös keze kinyúlt utána az erdőből, s lába alatt a fű már nyirkos volt a harmattól. A tűznél hárman voltak. Kettő ült, s egy az üsttel bajlódott, ami az ágasfáról csüngött alá a tűzbe. Arcukat nem lehetett látni, de az egyik öreg lehetett, mert nagyon hajlottan ült a fatönkön, s amikor levette a kalapját, és letette maga mellé a földre, a tűz fénye úgy csillant meg a fején, mintha ezüstöt ért volna. Bár messze voltak még, de a hűvös csenden át minden szót tisztán hallott, amit az öreg mondott: — Lassan kavard, te. S minden kavarásnál mondj egy szót a Miatyánkbul. Mire a végire jutsz, leveheted a tűzről... És egy másik hang lassan, akadozva mondani kezdte: — Miatyánk... ki... vagy... a... mennyekben... Ady Endre: A HALÁL ROKONA Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy. Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva, ha vágynak, a nő- A sugaras, a bánatos (két, ősz-időket. Szeretem a szomorú órák Kisértetes, intő hívását, A nagy Halál, a szent Halál Játszi mását. Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket, S dér-esős, hideg hajnalon A mezőket. Szeretem a fáradt lemondást, Könnytelen sírást és a békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét. Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borús: A világot. Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy. Gyóni Géza: TAVASZBÓL A A TÉLBE Most tavasz jön, a virág-zász(lót Lengetik már a szép magyar (fák. S minket telével, vad szelével Messze pusztán vár orosz (rabság. Magyar tanyákra március Virágos ággal most köszön (be, — iS jaj, minket, minket vár a (tél. Minden szabadság temetője. Magyar országút jegenyéi Mint bánat orgonái zugnak — S magyar tanyákra elviszik Szelekre bizott sóhajunkat: Kik tavaszból a télbe mentek, Majd visszatérnek a rabok. Győzelmi zászlós szent ma(gyar fák, Csak addig virágozzatok!... 17
