Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
nemzetközi világ legmagasabb köreibe. Felesége, Bonaparte Wyse Adelina, Luden Bonaparténak, Nagy Napoleon császár öccsének unokája volt s így rokonságba jutott III. Napóleonnal. Ez lehetővé tette, hogy Párizsban fényes lakást rendezzen be és nagy háztartást vezessen. Felesége a napóleoni udvar egyik ünnepelt szépsége volt. De nagy házat vitt Nizzában is és otthon volt Londonban, Berlinben, Turinban, Flórencben, Nápolyban"és Bukarestben is. Budapesten évenkint rendesen három hónapot töltött. A Gizella-téren, a mostani Gerbeaud-palotában lakott az első emeleten. Nagyúri módon élt. Egyetlen fia volt: Raoul, aki brazíliai nőt vett feleségül; egyetlen leánya: Türr Stefánia, aki állandóan Rómában élt, de gyakran megfordult Pesten, ahol az őt megillető hódolat és népszerűség vette körül. Felesége 1899-ben halt meg és a tábornok gyászában úgyszólván az egész világ osztozkodott. Türr István nyolc nap alatt 1600 részvétlevelet és sürgönyt kapott koronás főktől, államférfiaktól s a világ politikai és gazdasági életének vezéreitől. Élete utolsó szakában anyagi viszonyai megromlottak, budapesti lakását még a kilencvenes években feladta s attól kezdve egy nagy Dunaparti szállodában lakott, ha Budapestre jött. Legjobb barátai közé tartozott a magyarok közül Jókai Mór és Munkácsy Mihály. Jókai mondta egyszer róla, hogy Franciaország, Olaszország vagy Görögország épúgy hazája volt neki, mint Magyarország. Mégis az egész világ tudta, hogy magyar. Amikor meghalt, egész Európa szeme Magyarország felé tekintett. Az egyszerű bajai vaskereskedő fiából császárok és királyok rokona és barátja lett és nem volt európai államfő, aki föl ne díszítette volna mellét nagykeresztek csillagjaival és szalagjaival. Magyarországon a nép adta neki a legnagyobb kitüntetést, mert nevét Kossuthtal és Garibaldival kapcsolatos nótákban örökítette meg. A világhíres ember népies hős lett abban az országban, ahol napvilágot látott s amelynek annyi dicsőséget szerzett legendás alakjával. Gyulai Sándor: CANTIO DE MILITIBUS PULCHRA* A pirosképű Milica, a délvidéki kocsmáros nevetős, ringócsípőjű felesége alig győzte a tele kupákat hordani az iddogáló huszároknak. A kecskelábú asztalokon egyre több lett az üres kupa. De most nem követte nóta, dévajkodás az ürülő kancsókat, mint máskor. Mikor az egyszál cigány cincogni kezdett kopott citeráján, csak Pribék Mihály, a harcsabajszű, nagyhangú öreghuszár dörmögött maga elé az áporodott levegőbe. — De sanyarú a kehned képe! — ütött a kocsmárosné a fiatal Nagy Fábián araszos vállára, de az éppencsak hogy elmosolyintotta magát, — pedig nem vinkót hoztam az asztalra, vitéz uram! — Nem is a bor savanyú — szólt az asztal végén ülő tizedes, Hegedűs János — hanem ez az istentelen élet, e!... — Pedig akinek olyan szép mátkája vagyon — kacsintott feléje Milica — mint Virág Borcsa, annak ne nyíljék panaszra a szája. — Mondja már, lelkem kocsmárosné — fordult oda egészen Jancsi — mennyi ideje már, hogy rovásra isszuk a kocsma borát? — Ej, tizedes uram, csak nem tán ez bántja mind a huszárokat? Majd megjön a hópénz, aztán... fizetnek! — De az istennyila, aki beléüt — öntötte el * “Szép ének a katonákról” cím alatt ismeretlen szerző megénekelte a gyulai vitézeket a XVI. században. megint a hirtelen harag Tegzes Lőrincet, akinek hőstetteitől hangos volt máskor a kocsma,, már persze, ha maga mesélte azokat... — nem szolgálom tovább ingyen még a király őfelségét se! Hat hónapja, hogy se pénz, se posztó! Szolgáinkat hazugsággal, lovainkat zabszalmával tartjuk. Ihol-e! — ugrott talpra, és szorított egyet kardsziján. — Maholnap olyan vékony lesz a derekam, mint valami kisasszonynak!... Ez ugyan túlzás volt, mert akadt még ott izom is, háj is, de tény, hogy a Lőrinc kerek arca megnyúlt már a sok koplalás mián. Веке Pál főlegény, meg ördög Mátyás, akik eddig egymásnak döntött háttal szunyókáltak, most mintha összebeszéltek volna, egyszerre álltak fel, és szó nélkül az ajtó felé indultak. Jobb időkben mosolyra fakadt ,aki így együtt látta őket: a török hódoltságról ideszakadt két nemes huszárt. Веке Pál alacsony, tömzsi ember volt, hirtelenharagú, hamar békülő víg cimbora. Nem is volt már fiatal, amit kissé bentülő szemének táskái, meg bibircsókos orra is mutatott, de erőben és gyorsaságban semmivel sem maradt a fiatalok mögött, ördög Mátyás olyan volt mellette, mint kétlábon járó paszulykaró. Csak hatalmas tenyere, talpa, meg magas, egyenes homloka mutatta elszántságát a verekedésben. Szívós volt, mint az ördög. Bal szemén fekete kötést hordott, mert egy török ij szemét találta harmadéve, s csak a koponyacsontja állította azt meg. Akkor majdnem ottmaradt, de két hét múlva, mikor már mindenki eltemette, lerúgta takaróit, és lovára kapaszkodott, még ádázabb dühvei üldözni kezdte a törököt Csak a küszöbről szólt vissza a fejét lógató huszároknak: 8
