Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
— Na csak sopánkodjatok, vénasszonyok. Mi megyünk a főkapitány elébe! Azzal becsapta a kocsmaajtót, hogy a cégérnek kitett gyaluforgács ijedten himbálózni kezdett az ajtó felett. Át se értek a belső vár árokhidján, máris szedelőzködtek a többiek, és nagy fegyvercsörtetéssel indultak utánuk. Meg sem álltak, míg a főkapitányi kastély könyöklőjéhez nem értek. Веке Pál ott kifeszítette köpcös alakját, és kurtán szólt az ajtóban álló hajdúnak: — Bent-é a főkapitány? — Az ebédlőteremben vagyon — volt a válasz, s a huszárfőlegény, mint aki ismerős az ajtók között, egyenesen a jobboldalit nyitotta meg. A többiek követték. A boltíves, tágas ebédlőteremben csak négy személyre terítettek. A főhelyen ült Kerecsényi László, könnyű dohányszin mentében, fűszeres bort töltögetve a zsíros ebéd után. Éppen az járt a fejében, hogy hatezer nehéz forintokat megint sikerült a nikolsburgi vár árába törleszteni, s nem ártana egy pár török főrabon túladni — ha a tömlőében nem csupa köz-török raboskodna... Balján öccse, a fekete óriás, Kerecsényi Mátyás álmosan pislogott Dorottya asszonyra, ki éppen tizenhetedszer mesélte el, kik voltak az ő kézfogójára meghíva. Az asztal végén a kisfiú, Kerecsényi Kristóf, kedvenc figetortáját nyalogatta. Hogy anyja beteg volt, senki sem törődött vele, eszik-e rendes ételt, vagy teletömi magát édességgel. Most kerekrenyilt szemmel nézett a belépő Веке Pálra. — Pali bátyó! — ugrott aztán talpra, mert igen megkedvelték egymást az istállóban való csatangolás közben. De mindjárt megérezte gyermekeszével is, hogy most valami komolyabbról lesz szó, mint a lovak mustrálgatása- Lecsillapodott, s apja parancsoló tekintete elől a rácsos ablak mélyedésébe bújt, viszszafelé hallgatózve, mi lesz most. Vagy tizen követték Веке Pált, aki nem sokat kertelgetett. — Add meg a hópénzünket, főkapitány! Kerecsényi kirúgta maga alól a merev tölgyfaszéket, és paprikavörösen állt fel. — Azt hittem, urak, rabló tört a házamba! Tán nem tudjátok, kivel álltok szemben? — Tudjuk mi jól — szólt lassú hangon ördög Mátyás, és közelebb lépett a főkapitányhoz. — De meg kell már mondanunk, hogy elfogyott a türelmünk. Hat hónapja nem kaptunk hópénzt! Tán a levegőből tartsuk magunkat, lovainkat ?... A hátulállók halk mormogása mutatta, hogy egy gondolaton vannak a szólóval. Kerecsényi szeme keskenyre szűkült, s mint az acél vágott végig egyenkint rajtuk. Hegedűs Jancsin állt legtovább. — No, Jancsi fiam. Neked is panaszod van reám? Jancsi felvetette a fejét. — Fizetségemet megszolgálom, mint a többi. Rablásból én sem élhetek... Kis ideig csend volt, majd Kerecsényi kurtán felnevetett. — Megszolgálod! Megszolgáltok ti, mind! Csak soroljátok szaporán, hány törököt ejtettetek a hat hó alatt. Hány fejet tűztetek karóba, dísznek. Fizetséget akartok, és — hiába eszitek a király cipóját Véggyulában! Hogy katonái megdöbbenését látta, kihasználta pillanatnyi fölényét, és az ajtóra mutatott. A huszárok, amilyen nagy garral jöttek, úgy kívül is kerültek. Csak a huszárszálláson csapta földhöz Веке Pál mérgében a sisakját. — Nesze neked hópénz, nesze!... Ettől ugyan éhen dögölhetnénk. Jancsi összesúgott Füleki Lacival .aztán a dühöngő hadnagyhoz lépett. — Ugyan mit érsz vele, ha százszor is földhöz vágod sisakodat, vagy akár magadat! Elég széles a mező, elég a török körös-körül... induljunk! —* A magunk szakállára! — csillant fel a szeme Tegzes Lőrincnek, és mégegyet húzott kardszíján, ördög Mátyás se lustálkodott egy percig sem tovább. — Induljunk, huszárok! A zsákmány a mienk lesz, a rossz ebnek semmit sem adunk belőle. — Isten szerencsét ád kardunknak — toldotta meg Füleki Laci, s nem telt belé fertályóra, másfélszáz huszár felnyergelt lovakkal táncolt a huszárvár udvarán. Akkora zajjal, dobpergéssel, kürtszóval indultak, mintha a török máris itt lenne, a várárok túlsó szélén. Vezetéklovakat is vittek, felkészülve a harcra. Tarka logogóik, lovuk dobogása csakhamar elveszett a Csaba felé vezető utón. Hadiszerencse nem pottyant az ölükbe. Egy fia törököt sem láttak, pedig már erősen delelőre hágott a nap. — Közel a Tisza, — állította meg a csapatot Веке Pál. — Menjünk át Tömörkénnél a réven. Kecskemét felé majdcsak szerencsénk akad! A kecskeméti puszta még árvább volt, mint az Alföld többi része. Gyula körül legalább falvak mutatták, hogy emberek élnek ott, fákkal szegélyezett utak jelezték, hogy emberek járnak rajta. Itt azonban, Bogacz felé minden rügyező életet elvágott az éles homokszemcse. Egy-egy csenevész törpenyárfán kívül olyan volt a hullámzó homoktenger, mintha sivatagban jártak volna. A lovak patája besüppedt a forró homokba és annyi zajt sem csapott a sereg, mint mikor felröppen egy csapat varjú. Az elől lovagló Веке Pál visszakapta lova kantárját. — Látsz valamit? — kérdezte Jancsi és feltartva balkezét, ő is megállást parancsolt huszárjainak. — Nem én egyebet a buckákon kívül! De azért, ha van is török a közelben, az sem igen lát minket. S mi... mégis itt vagyunk! Úgy 9
