Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
% . Szkander bég kérésére a nagy láma leirta mindezt ékes tibeti nyelven egy könyvbe és ezt a könyvet tanítványának ajándékozta, hogy mindenkor okulhasson belőle. Elérkezett a tél. Már szeptember elején foga volt az időnek, az éjszakák fagya napról-napra erősebb lett és reggelenként- jégkéreg borította a folyó szegélyét. Nemsokára már olyan kemény hideg uralkodott, hogy a láma tüzet rakott a cellában. Nem volt ott nyoma sem kandallónak, tűzhelynek, vagy kéménynek. A láma, Szkander bég szolgájának segítségével, a cella kőpadlóján rakott tüzet. A sürü, fojtogató füst betöltötte a kis szobát és a tető gerendái közt, a hasadékon át igyekezett kifelé. A tibetiek mintha nem törődtek volna a maró füsttel. De Szkander bég szeme könnyezett, égett, tüdeje elfulladt. Megpróbált mindent, de nem tudta megszokni a fűtésnek ezt a. tibeti formáját. Ha tétlenül akart volna üldögélni a tűz mellett, lenn a padlón, ahol aránylag még ritkább volt a füst, akkor talán elviselhette volna a szobácska levegőjét, de elveszettnek, kárbamentnek tartott minden percet, amikor nem a maga elé tűzött feladat elérésén dolgozott. Olvasni, írni, tanulni, dolgozni akart szüntelenül. Hiszen azért jött ide. Lekötelezettnek érezte magát, s ez ólmos súllyal nehezedett szabadsághoz ragaszkodó lelkére. Büszke volt és úgy akart szabadulni a kötelezettségtől, hogy azt minden erejével elébb valóra váltsa. — Nem kell tűz, — mondotta a lámának. — Hideg szobában is el tudok lakni. így nem bírok olvasni, tanulni. Úgy is lett. A kegyetlenül hideg, nyolc hónapig tartó tél alatt reggeltől estig ott ült ágyán, a kis ablak mellett és tanult szakadatlanul. A láma nem állotta ezt sokáig. Megmeglátogatta pár órára naponként; bundába burkolózva ült mellette, de aztán sietett abba a cellába, ahova átköltözött a tél idejére, s ahol elégedetten melegedhetett a kavargó füstfelhőben a lobogó tűz mellett. Szkander bég pedig ott maradt a borzalmasan fagyos cellában. Birkabőr bundájába burkolózva olvasott a kis ablak gyér világosságánál. Elgémberedett kezét a ruhája alá rejtette és a mellén dörzsölgette. Csak akkor nyúlt ki kezével a bunda alól, amikor egy lapot fordítania kellett könyvében, vagy ha szinte érzéketlenné vált ujjaival tollat fogva, fel akart jegyezni valamit. Mellette állt egy tibeti teafőző, benne faparázzsal. Olykor átfogta a kis katlant fagyos ujjaival. És teázott, teázott folyton. A téglaalakura sajtolt, hitványminőségü és piszkos kínai teából nagy darabokat tördelt bele a forró vízbe, aztán kis csészéjéből kortyolta az italt. A teát tibeti módra sóval és birkavajjal keverte. Ha megéhezett, pörkölt árpadercét péppé kevert el a teában és ezt a pempőt kanalazta. Odahaza, hazájában, ott a messze nyugaton, még a gubancos hegyipásztor sem lett volna hajlandó igy élni. De Szkander bég nem törődött az irtózatos nélkülözéssel, a faggyal, a kietlen magánnyal, a rideg, otthontalan környezettel,, ott a Világ Tetején, a Himalája zord magasságai közt. Csak a céljára gondolt, vállalt feladatára s ez érdeklődéssel és lelkesedéssel töltötte el. Csak amikor a korai este beállott és a teafőző-katlan likacsain át pislákolt ki a parázs gyenge fénye, akkor húzódott be jobban birkabőr bundájába és a lelke elindult egy hosszúútra. Messze földön járt a szelleme, mig teste ott gubbasztott a csontig ható hidegben. Képzeletének táltosán száguldott oda, ahova vágya irányította. Határtalan puszta tárult elébe. A pusztán sátrak álltak, ormótlan szekerek vették körül a tábort, künn a puszta gyér füvén gulya legelészett. Mokány lovakon tüzes pillantásu harcosok csapata vágtatott a tábor felé. Ijj és tegez verte a vállukat, kerek pajzs függött az oldalukon, tollas süveg ült a fejükön. Varkocsba font hajuk lobogott a vágtatásban. A vándor csodálkozott. És nemsokára, amint a tábortűz mellett ült a törzsfő sátra előtt, bámulattal eltelve hallotta a különös szavakat, amelyek idegen nyelven szóltak és mégis érthetők voltak számára, mint ahogy őt is megértették a törzs vitézei. Beszélni kezdett. Elmondta, hogy az ő népe, ott a messze nyugaton, még emlékezik a keletre, ahonnan egy csodálatos szarvas vezette egykor őseiket a nyugat felé. De tudják, hogy testvéreik még mindig valahol Ázsia pusztáin élnek. A nyugat testvértelen idegenségében vágyva vágyódnak az elveszett testvérek után. Mélázva néztek a tüzbe az ujgur harcosok, majd fellobbant a szemük és felébredt szivükben a vágy, hogy újra egygyé váljanak az elszakadt, idegenbe vetődött testvérnéppel... A vad szélvihar megrázta a parányi ablakot, éles, fagyos áramlat járta át a vándor testét. Magára eszmélt. Ismét ott volt a cellában. Vájjon igaz lehet-e, amit álmodott? Hátha csak lázas látomás az egész, a csodaszarvas csalogató ábrándja, a testvérnép képzeletszülte képe... Itt, tibeti környezetében nem talált semmit, egyetlen szót, egyetlen vonást sem, ami testvériségre, rokonságra emlékeztethetné. Talán ott fenn északon, a távoli mongol pusztákon megtalálja majd, amit keres. Talán... Ki tudja?... Elnyomta az álom. És mire a nap késő, gyenge téli fénye derengésbe vonta a jéghideg odút, Szkander bég kinyitotta a szemét. Könyvei ott hevertek mellette, ott volt Tibeti Szótárának lassan gyarapodó kézirata is. A feladat. Ami nem álom, ami nem elképzelés, hanem valóság. A feladat. Amit becsülettel vállalt s amit becsülettel végre is hajt, ha belépusztul is. Megdörzsölte a szemét, maga elé tette a hosszúkás tibeti könyv sárgult kötegét és belemerült a munkába. A furcsa betűk értelmes szavakba, mélyértelmü mondatba álltak össze: “Minden csak képzelődés, ábránd, — egyedül az válik javára az embernek, ha fáradhatatlanul törekszik...” Baktay Ervin., 6
