Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

hogy vájjon mit akar a tanfelügyelő úr fillentővel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ottfogta fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége; hát így fillentő uram csakugyan bevárta az iskola végét s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki a fillentő, biztosra vettük, hogy őt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött.

— No — mondogattuk, —= jól kikapott — és nevettünk rajta.

De mikor körülfogtuk s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamisszemű fillentő arcát és hozzáfogott mesélni:

— Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.

— Ne fillents! — kiabáltunk.

— De bizony azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam oly soká, mert ezt mind meg kellett enni.

A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.

— Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.

— Hol van, hol van? Mutasd meg!

A kis fillentő elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderül az arca.

— Nagyszerű, hisz azt már elköltöttem a botba. Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.

Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.

így beszélt fillentő koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.

De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából, örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.

Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jó tettéért. Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kis szobában. Ott volt a pohárszék is és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem, szeleskedésből p nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sohase ivott másból, sőt azt mondta ne- Künk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.

És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. El.'ápadtam a nagy ijedségtől és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet és bejött vésztjósló arcca1.

— Mi az?

Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat és mindent kitalált.

— Mit tettél? — mondta hangosan.

Ekkor előállt a kis fillentő.

— Én tettem — mondta csendesen, — meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás.

Felemelte tömpe kis orrát s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.

Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni és barackot nyomott a főiére.

De azért láttam, hogy mindent tud s uzsonnakor fillenlő kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertől örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:

— Jobb fiú ez a kis fillentő ixáiad!

S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis fillentőt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézről-kézre adták, meséltették, kukoricahántáskor,

fonóban, dörzsölőben ő volt az első személy. Kifogyhatatlan volt mulatságos ötlete; kivált mikor beletanult a ' agy emberek dolgába s össze- V issza füllentett legényekről, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének, szájának ízlett. Igyekezett is kedvébe járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.

Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony, Balogné; ettől ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba fillentő pajtás. Beszélget, beszélget s csak nyalogatja a száját, mint a kis kutya, ha jóízűen evett. Addig, addig, míg valaki észrevette:

— Eh, be jó ebéden voltál ma.

Fillentő koma:

— Bizony jón.

—• Ugyan kinél?

— Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.

— No, beszélj már, mi volt?

—■ Az első tál: leves, valóságos, tiszta, friss kútvizből. Második tál: pecsenye, harmadnapos sülttök.

Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:

— Ez után is nyalogatná fillentő a száját.

Szegény kis fillentő, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg tél s a senki gyermekének átjárta ringyrongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt az egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott n ellette és ápolta a kis beteget.

— Mit érzel, fiacskám? — kérdezte tőle. Rávetette még

24