Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

■egyszer hamiskásan a szemét.

— Édesanyám itt volt az slébb, hozott birónéninek arany guzsalyt, arany orsót, ott van a másik szobában, nézze meg...

A bírónéninek könny csordult le az arcán s kiment a másik szobába, megnézni az

arany guzsalyt, arany orsót, arany szöszt.

Mire bejött a kis fillentő nem füllentett többet.

Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne s olyan maradt volna, mint akkor volt.

Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról:

— Ne fillents már.

És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják: :

— Volna csak itt a kis fillentő!

A KUTYA SZIMATJA.

Lopkovitz Benőnek, a kereskedőnek elemelték a medvebundáját.

A kereskedő úgy ordított, ahogy kifért a torkán. Az olvasók nyilván sejtik, hogy a medvebundáját fájlalta.

— Gyönyörű egy bunda volt, emberek, — mondotta. — Micsoda kár. Hát én nem sajnálom a pénzt, törik-szakad, megkerestetem a tolvajt.

Szóval Lopkovitz Benő rendőrség után kiabált, rendőrkutya után. Máris jön egy furcsa szerzet, zergetollas kalapban, lábszárvédővel, meg egy személyéhez tartozó kutyával. A kutya barnás s a pofája — első pillantásra is — gonosz, kegyetlen.

A titkosrendőr az ajtófélfához nyomja a kutya orrát, hogy “szagot kapjon”, pisszeg neki, aztán félreáll. A kutya szimatol a levegőben, forgatja szemét, nézegeti a tömeget — mert természetesen csődület támadt — s egyszerre odamegy Teklához, a nagymamához, aki szomszédból jött s szagolgatja a szoknyája peremét.

A nagymama hátrahőköl a tömegbe. De a kutya egyre ráncigálja a szoknyáját. A nagymama oldalog, de a kutya utána. Keményen tartja a nagymama szoknyáját s az istennek sem enged.

Egyszerre csak térdre rogy a nagymama a fogdmeg előtt.

— Bevallom — motyogja. — Nem tagadom. Öt csöbör kisüstön főtt pálinkám van. Ez az igazság. Kisüstöm is van. Otthon, a fürdőszobában. Vigyetek a rendőrségre.

A nép ámul-bámul.

— És mi van a bundával? — kérdezgetik.

—• Arról nem tudok, — nyafog. — Semmit a világon nem tudok róla. De a többi, amit vallottam, igaz. Vigyetek, büntessetek meg.

Viszik a nagymamát.

A fogdmeg ismét hívja a kutyáját, orrát odaigazítja a szagra, pisszeg és félre áll.

A kutya forgatja szemét, ide-oda szaglász s hirtelen odarohan egy szakállas, barna emberhez.

A szakállas fehér lesz, mint a fal és megtántorodik.

— Kötözzetek meg, — kiált, — derék, becsületes emberek. Nekem kellett beszednem a vízdijakat, de a pénzt elsikkasztottam, magamra költöttem.

No, máris ráesnek a szakállasra s megkötözik. De közben a kutya egy másik emberhez sompolyog, aki hátul állt. Piszkálgatni kezdi a nadrágszárát.

Az áldozat elsápad s mindenki szemeláttára összerogy.

— Bűnös vagyok, — szól. — Olyan igaz, mint ahogy a nap süt. Meghamisítottam a munkakönyvem, kivakartam a születési évszámot. Nekem, mint marhaerős embernek, a hadseregben kellene szolgálnom. Vezessetek el.

Mindenki döbbenten csodálkozik.

— Ejnye, — gondolják, — fene egy kutya ez.

Lopkovitz Benő, a kereskedő pislog, körülnéz, pénzt kotor elő s átadja a fogdmegnek.

— Vidd a kutyádat, — mondja. — Vidd innen ezt az undok dögöt. Inkább vesszen a bunda. Kell a kutyának.

De a kutya résen van. Áll a kereskedő előtt, csóválja a farkát.

Lopkovitz Benő, a kereskedő kijön a sodrából, visszatorpan, sunyog, de a kutya utána. Rátámad, és megszagolgatja a cipőjét.

A kereskedő elfakul, megzöldül.

— Isten mindent lát, — rebegi — én is bevallom, közönséges csaló vagyok. Az a bunda nem is az enyém. Én loptam el a bátyámtól. Szánom és bánom.

De ekkor már mindenki kereket old, fut, amerre lát. A kutyának ideje se marad, hogy szimatoljon, csak úgy találomra kap le kéthárom embert, s nem ereszti el őket.

Azok is mind bevallják bűneiket. Az egyik eljátszotta a hivatalos pénzt, a másik vasrúddal tángálta el élete párját, a harmadik pedig olyasmit vall be, amit leírni se lehet.

Mindenki eliszkol. Az udvar üresen marad. Csak a kutya marad ott s a fogdmeg.

Hát a kutya egyszerre csak a fogdmeghez közeledik és csóválja a farkát.

A fogdmeg elfehéredik, térdre rogy a kutya előtt.

—' Na én aztán jól megjártam, —• szól a detektív. — Minden hónapban rendes táppénzt kapok a kutyának s ebből a felét magamra költőm.

Hogy mi történt ezután, senki se tudja. Én magam is szaladni kezdtem, — illa berek, nádak erek — mert ennyi romlottságot már nézni se bírtam.

25