Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

Volt az én kis pajtásomnak, “Fillentő”-nek más neve, is, de már arra nem emlékszem. Csak így hívtuk őt, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erősen ráripakodtak egy-egy nagy hazugság után, lesütötte kis konok fejét s rendesen azt dunnyogta:

— Én nem hazudok.

— Hát?

— Csak fillentettem.

S sok füllentés után rászáradt a fillentő név s még a tanító úr is így szólította:

— No, fillentő, tudod-e a leckét?

Amire ő rendesen azt füllentette, hogy:

— Tudom.

Pedig bizony nem tudott ő soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelő is azzal jött iskolát látogatni, hogy:

— Na, hadd lássam, hol az a híres füllentő.

A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haja s pisze orrát olyan komikusán rángatta, hogy mi többiek rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nem hiába volt vaskalapos, komoly maradt.

— Hát te vagy az? Miért nem fésülködtél ma, fiam?

— Fésülködtem én — füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni.

— Ne hazudj! — szólt a tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis fillentővel beszélni.

— De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy arany fésűje, mit a királytól kapott ajándékba.

A nagyszakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá s így szólt mosolyogva:

— Nincs is édesanyja, egész Kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, .mert különben jó gyerek és igen mulatságosan tud füllenteni.

A tanfelügyelő úr soká komolyan nézett rá s így szólt:

— De kis fiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él meg hazugságból, sőt az Isten legjobban azt bünteti, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le erről a csúnya rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, na a leckéd megtanulnád és szorgalmas, okos ember lenne belőled.

— Megtanulok én minden leckét — mondta bűnbánó arccal fillentő.

— Igazán? Nohát akkor mondd meg nekem, hallottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak?

— Hogyne.

— Na, beszélj valamit róla.

Az egész iskola fillentő felé

fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet, ő pedig elkezdte:

— Tegnapelőtt kimentem az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken) és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király és az utolsó fához oda volt kötve a bíró és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben.

Dűltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, visongattunk, könyveket csapdostunk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelő is kacagott. Csak a kis fillentő volt komoly s úgy nézett előre, mintha tiszta színigazságot mondott volna; mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni.

De hát ha mégolyán mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelő úr belátta, hogy fillentővel szemben nem tudja megőrizni a komolyságát. Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélni valója lesz vele.

Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de erről nem beszélek, nem volt mulatságos, sőt rám nézve szomorú emlékű, mert ekkor lörtént velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.

De akármilyen komoly is volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak,

23