Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Luigi Pirandello: AZ OLAJOS KORSÓ Bőséges volt az olajtermés is abban az esztendőben. A termékeny fák megtették a magukét, noha gyümölcsteher alatt görnyedeztek az előző évben is, és a virágzás idején megülte őket a köd. Zirafának szép csokor olajfája volt Primosoleban, a Quota birtokon. Úgy látta, hogy az egész termés számára aligha lesz elegendő az öt mázas, öreg cserépkorsó, amely a pincéjében állott. Rendelt hát idejében egy hatodikat Santo Stefano de Camastrában, mert ott készítették azokat. Egy férfi mellének magasságáig ért az új korsó, szép volt, hasas, méltóságteljes, mintha apáca fejedelemasszony volna a többiek között. Nem is kell mondanunk, hogy veszekedett a mesterrel emiatt a korsó miatt is. De kivel nem veszekedett Don Lollo Zirafa? Minden csekélység miatt, a kerítés falából kipottyant kavics miatt, egy szalmaszál miatt már ordított, — hogy nyergeljék hamar az öszvért, hadd rohanjon a városba megtenni a törvényes lépéseket. A bélyegilletékek és'ügyvédi honoráriumok áradatával, törvénybe idézve hol ezt, hol meg amazt, fizetve végül is mindenki helyett, sikerült félig tönkretennie magát. Azt beszélték, hogy a jogtanácsosa már belefáradt a hetenként kétszer-háromszor ismétlődő tanács-kéréseibe, és hogy megszabaduljon tőle, egy könyvecskét ajándékozott neki. Misekönyvhöz hasonlított ez a kötet; a törvénykönyv. Hadd keresse benne ő maga — gondolta az ügyvéd — a jogi alapokat a tervezett pőréihez. Azelőtt mindenki, akivel csak dolga akadt, csúfolódva mindjárt így kezdte: — Nyergeltesse az öszvért! Újabban azután már ezt mondták csak: — Nézze meg a minden-tudó könyvét! Don Lollo pedig így felelt: — Bizony, lesújtok rátok, mint a villám, eb-fajzatok! Az új korsót, amelyért négy fényes és csengő unciát adott, ideiglenesen a prés-házban helyezte el, amíg a pincében helyet készít neki. Sohasem láttak még ilyen korsót. Megesett rajta az ember szive, hogy ott áll a levegőtlen és sötét, must-szaggal és valami más, savanyú és nyers szaggal átitatott helyiségben. * * * Két napja tartott már az olajszüret. Don Lollo őrjöngött dühében az olaj-verők és az öszvérhajcsárok között, akik a trágyát hordták és rakták le kupacokban a jövő évi “fava”-nak elkészített ágyak közé. (A fava nagyszemű bab-féleség. A fordító) Nem tudta, hogy ossza meg a figyelmét, kire ügyeljen leginkább. Káromkodott, mint egy török és villámokkal fenyegette hol ezt, hol amazt, nehogy hiányozzék akár csak egyetlen olajbogyó is. Mintha egyenként megszámolta volna a fákon. Mérgelődött, nehogy az egyik trágyakupac nagyobbra sikerüljön, mint a másik. Ingujjban, ócska fehér kalapban, kifulladva, lángoló arccal és izzadságtól csöpögve futott fel s alá, forgatta a szemét, mint a farkas, dühében dörzsölte borotvált arcát ,amelyen a szemtelen szőrözet bizony már borotválkozás után kiserkedt. A harmadik nap estéjén három olajverő paraszt ment be a présházba lerakni a létráikat és edényeket. Egyszerre csak megálltak, — mert meglátták a szép új korsót, — ketté hasadva. Mintha valaki kimért ütéssel leszelte volna a hasát elől. —• Nézzétek! Nézzétek! —- Ki tehette? —• Jaj mamám! Ki bírja ez után elviselni dón Lollot? Az új korsó, micsoda kár! Az első paraszt, a legfélénkebb, azt javallta, lopózzanak ki az ajtón, halkan, nagyon halkan s hagyják kint a létrákat meg az edényeket. A másik máskép vélekedett: — Megbolondultatok? Don Lollóval? .... Képes lenne azt hinni, hogy mi törtük el. Ne mozduljatok innen! Kiment a présházból, hangszórót formált a tenyeréből és elkiáltotta magát: — Don Lollo! Hahó, dón Lollo! Ott van éppen dón Lollo a lejtőn, a trágyahordóknál: szokása szerint dühösen rázza a karjait, időnként ránt egyet mind a két kezével az ócska fehér kalap karimáján. Néha akkorát ránt rajta lefelé, hogy alig bírja kiszabadítani a kalapból a nyakát meg a fejét. Az égen már kialudtak volt az alkony utolsó fényei s a békesség, amely az esti árnyakkal szelíden, frissen szállt le a mezőre, eltorzította ennek a még mindig dühös embernek a mozdulatait. — Don Lollo! Hahó, dón Lollo! # * * Amikor oda ért és meglátta a szentségtörést, mintha meg akart volna bolondulni. Először rárontott a három parasztra, torkon ragadta az egyiket, a falhoz szögezte, és ordított: — Ezt megfizetitek! Amikor aztán őt ragadta meg a másik két paraszt, megrémülve a földszínű, állatias arcoktól, önmaga ellen fordult a dühe, földre taposta az ócska kalapot, pofozta saját magát, toporzékolt, és nyögött, mintha egy halott rokonát siratná: — Az olajos korsó! Négy unciába került! Még nem is avattam fel! Tudni akarta, vájjon ki törhette el! Lehetséges volna, hogy magától repedt meg? Nem, kell, hogy legyen valaki, aki ezt cselekedte, gyalázatosságból vagy irigységből! De ugyan mikor? S hogyan? Nem látszott a korsón az erőszaknak semmi nyoma! Repedten érkezett volna a műhelyből? Ugyan, még mit nem? Hiszen úgy kongott, mint egy harang! 28
