Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

A parasztok, mihelyt látták, hogy csillapul az első ■ mérge, igyekeztek buzdítani, hogy nyugodjék meg. A korsót meg is lehet gyógyítani. Hiszen nem rossz a törés. Csak egy darabja vált le. Egy jó korsós úgy rendbe hozza, mintha új volna. Ott van például Zi-Dima Licasi. Annak van valami csodálatos ragasztó kenőcse, saját találmánya, amelynek a titkát féltékenyen őrzi... Olyan ragasztó, hogy még kalapáccsal sem lehet szétverni, amit egyszer megfogott. Nos, ha dón Lollo akarja, holnap hajnal-hasadásra itt lehet már Zi’Dima Licasi (Zi’-a zio, bácsi rövidítése, mint a magyar bá’. A ford.) és a korsó egy-kettőre jobb lehet, mint volt.

Don Lollo azt felelte a biztatásokra, hogy nem, hogy minden hiába, hogy nincs orvosság a világon, de végül engedett a rábeszélésnek. A következő napon ,pontosan, amikor a hajnal kigyúlt, jelentkezett Primosoleban Zi-Dima Licasi, hátán a szerszámos kosarával.

* * *

Sánta öreg ember volt, torzult és göcsörtös tagokkal, mint egy vén szaracén olajfa törzse. Horog kellett ahhoz, hogy egy szót lehessen kihúzni a szájából. Szomorúság tanyázott a formátlan testben és bizalmatlanság is, mert senki sem értette és becsülte az ő feltalálói érdemét, amely nem volt még bejegyezve a szabadalmi hivatalbam. Zi’Dima Licasi azt akarta, hogy a tények beszéljenek helyette. — S azután folyton nézegetnie kellett, előre, hátra, nehogy ellopják tőle a titkot.

— Mutassa azt a ragasztót, — mondta mindjárt dón Lollo, sokáig bizalmatlanul nézegetve az öreget.

Dima bá’ méltóságteljesen nemet intett a fejével.

— Majd meglátja a munkát!

— De jó lesz?

Zi’Dima földre tette a kosarát, kihúzott belőle egy nagy, vörös zsebkendőt, gyűröttet és rongyosat. Lassan kiteregette, miközben mindenki kíváncsian figyelt rá. Amikor azután kibontakozott belőle egy törött nyergü és akasztójú, madzaggal megerősitett szemüveg, felsóhajtott, — a többiek meg nevettek. Dima bá’ nem törődött velük, először megtörölte az ujjait, mielőtt a szemüveghez nyúlt volna, azután feltette a szerszámot az orrára. Aztán nagy komolyan vizsgálgatni kezdte a gyepre kitett korsót. Megszólalt:

— Jó lesz.

— Csak ragasztóval? — avatkozott bele Zirafa. — Nem bízom benne. Fém kapcsokat is akarok.

— Elmegyek, — felelte teketória nélkül Dima bá’. Megrázta magát, és vissza akasztotta vállára a kosarat.

Don Lollo karon ragadta:

— Hová? Disznó világ! Hát így bánik velem? Nézzék csak: gőgös, mintha Nagy Károly volna; átkozott nyomorult szamár-fajzat! —

Olajat akarok belerakni, no! Érti? Olajat! Az pedig kiszivároghat! Egy mérföldes törés van rajta, és ezt akarja befoltozni csupán ragasztóval? Kapcsokat is akarok. Ragasztót és kapcsokat; én parancsolok itt!

Zi’Dima behunyta a szemét, összeszoritotta az ajkait, és megrázta a fejét. Lám, mind ilyenek az emberek! Neki soha sem adatik meg az élvezet, hogy tiszta munkát végezhessen, lelkiismeretesen, a művészet szabályai szerint... Hogy megmutassa, mire képes az ő ragasztója.

— Ha a korsó nem fog megint úgy kongani,

mint a harang___ — kezdte, de dón Lollo'

félbeszakította:

— Nem érdekel. Kapcsokat! Megfizetem a ragasztót és a kapcsokat. Mennyi jár érte?

—i Ha csak ragasztóval___

— Az ördögbe is, micsoda koponya! — kiáltott fel Zirafa. — Mit mondtam? Azt mondtam magának, kapcsokat is akarok. Majd megegyezünk, amikor készen lesz; nincs annyi időm, hogy ilyesmivel vesztegessem.

Ezzel elment, hogy ügyeljen az embereire.

* * *

Dima bá’ dühtől és megvetéstől dagadozva fogott a munkához. És nőttön nőtt benne a düh s a megvetés, minden lyukkal, amit fúrójával kifúrt a korsón és a lehasadt darabon, hogy áthúzza a vasdrótot. Mind gyakoribb és hangosabb morgással kisérte a fúró sziszegését, az arca mind zöldebb és zöldebb lett az epétől, a szemei rosszindulatúbbak és fojtott haragtól fényesebbek. Befejezve ezt az előkészítő műveletet, mérgesen vágta be a kosárba a fúrót. Helyére illesztette a levált darabot, hogy lássa, egyforma messze vannak-e egymástól a lyukak és megfelelnek-e egymásnak? Aztán a fogóval annyi darabot csípett le a vasdrótból, ahány kapcsot kellett beillesztenie és segítségül hívta az egyik olajverő parasztot.

— Bátorság, Dima bá’, — biztatta a paraszt, látva, hogy egészen el van torzulva az arca.

Dima bá’ haragos mozdulattal emelte fel a kezét. Kinyitotta a ragasztós dobozt, az ég felé emelte, rázta, mintha Istennek akarná felajánlani azt, aminek a kitűnőségét nem akarták elismerni az emberek. Aztán bedörzsölte az ujjával a lyuk szélét meg a lehasadt darab szélét. Megragadta a fogót és az előre elkészített drót-darabokat, bebújt a lyukon a korsó nyitott hasába és megparancsolta a parasztnak, hogy rakja helyére a levált darabot, pontosan ahogyan az imént tette. Mielőtt belerakta volna a kapcsokat, kiszólt a korsó belsejéből a parasztnak:

— Húzd! Húzzad, teljes erődből! Hadd lássuk, leválik-e még? Átok arra, aki nem hiszi! Üssed csak! Nem úgy kong-e hát, akárcsak a harang, pedig én is benne vagyok? Eredj, mondd csak meg a gazdádnak!

— Aki fent van, az parancsol, — sóhajtott a paraszt, — aki meg lent van, mehet a pokolba! Rakja bele a kapcsokat, rakja csak bele.

29